Egy fényes esőcsepp hullott a szürke aszfaltra. Néztem, ahogy még több követi, megannyi nedves, szikrázó vízgömb, melyek magukkal hozták a semmivel sem összetéveszthető aromát, amit minden nagyobb zápor után érezhetett az ember. A tiszta levegő, a természet illata. Az otthonom illata. Vagyis egy a sok közül.
Hátradőltem a padon, és felpillantottam az egyre inkább szürke színt öltő égre. Szerettem az esőt, ahogy sok kis csepp együtt összefogva kimosta a szmog szagát a városból, megtisztította az utcákat a szennytől, sötétebbre színezte a járdákat, magával hozta az újrakezdés lehetőségét.
Kár, hogy pár óra múlva nyoma sem lesz az egésznek.
Lebámultam az iPod-omra, mely most az ölemben nyugodott. Nem tenne jót neki, ha elázna. Sóhajtva kivettem a füldugókat, előhalásztam a táskám, kicipzáraztam az oldalsó rekeszt és belepottyantottam. Azért jöttem ki ide, mert gondolkodni akartam. És ez általában akkor megy a legjobban, ha egyedül vagyok. Amit a kollégiumi szobámban nehezen lehetne megoldani, tekintettel a szobatársaimra.
Ilyen esetekben mindig is szerettem elkóborolni valamerre, és nem vinni magammal semmi mást, csak a mobilom és az iPodom. Nincs is jobb annál, mint ha találsz valami eldugott helyet, ahova letelepedhetsz zenét hallgatni. Mindez még jobb éjszaka. Csak hátradőlsz és nézed a ragyogó csillagok sokaságával teli éjszakai égboltot. Olyan, mintha fekete szaténon szétszóródott apró gyémántok csillognának.
De most még csak kora délután volt. Ráadásul nem volt nálam esernyő. Tény, hogy nem vagyok cukorból, következésképp nem fogok egy kis nedvességtől elolvadni, de a táskám tele volt sulis könyvekkel, füzetekkel, és nem szerettem volna, ha valamelyik elázik.
Csak egy fél, maximum háromnegyed órája jöttem el, hogy élvezhessem ezt a kevéske magányt, most azonban kénytelen leszek visszatrappolni, és újra kitenni magam a többiek eszetlenségének. Hurrá.
Nem mintha olyan rossz lenne a helyzet, a két szobatársam a többiekhez mérten még a jobbak közül valóak.
Lily állt a legközelebb hozzám, mintha a húgom lenne. Akit elválasztottak, s eltitkoltak előlem, de itt az egyetemen egymásra találtunk. Kicsit hóbortos, és hebehurgya, néha napján megkérdezhető az elmeállapota (véleményem szerint papírja van arról, hogy nincs ki a négy kereke), de sokan emiatt találták érdekesnek.
Általában ő volt a társaság közepe, és persze rángatott engem is magával a reflektorfénybe. Oké, bevallom, amúgy sem vagyok antiszociálisnak nevezhető. Sőt, nagyon is közvetlen vagyok, és könnyen ismerkedem.
Ha egyszer ráerőltetem magam.
De Lily felsőbb szinten áll, mint a többiek. Mindössze 155 centi, nagy tengerkék szemekkel és selymes eperszőke hajkoronával áldotta meg a természet. Vagy az édesanyjának sikerült kitűnő génállománnyal rendelkező férfit találni az utódnemzés feladatára. Egyenes haja leér egészen a derekáig, és pont olyan alkat, aki nem is túl sovány, de nem is húsos, mondhatjuk, pont ott gömbölyödött, ahol kellett.
Éppen emiatt elég könnyen magára hívta a férfiak figyelmét. Elég volt belépnie a terembe, és minden potens férfiegyed azonnal hátast dobott. Szerencsétlenségükre, ő ezt általában figyelemre sem méltatta. Mindazonáltal vidámságával és egyéni stílusával szinte mindenkinek a szívébe belopta magát. Még az enyémbe is.
Kár, hogy az említett pozitív tulajdonságai mellé még hiperaktivitás is társult. Amiről sajnálatos módon sosem lehetett előre kiszámítani, mikor fog jelentkezik nála, hogy aztán jó előre elmenekülhessünk.
Ez volt mára az én vesztem is. Békésen indult volna a napom, ha ébredés után nem azt tapasztalom, hogy Lily ott gubbaszt felettem, hátborzongató tekintettel vizslat, majd egyszer csak leszaltózik a padlóra, elkezd fel-alá ugrándozni és mindeközben a Sweat dreams-t énekeli.
Most komolyan. Ez normális?
Ezért féltem visszamenni a szobánkba. Órák után ugyan be kellett surrannom, hogy letegyem a cuccaim, és összepakoljam azt, amit magammal hoztam, de akkor szerencsére nem volt odabenn.
Köszönöm Allah!
Helyette Aifet találtam az ágyán szétterülve, ahogy láthatóan belemélyült az „Emberi DNS-szerkezet teljes vizsgálata” című tankönyvébe. Komolyan, úgy koncentrált, hogy még a nyelve is kilógott a szája szélén. A kis Einstein.
Intelligenciahányadosa ellenére nem egy tipikus okostojás. Nem ám, épp ellenkezőleg. Mondhatni, ha Lily az apró és szőke, akkor ő a magas és sötét. Külsőleg egymás ellentétei.
Aife ír származású, nevét egy kelta istennőről kapta. És ezt szereti az ember orra alá dörgölni. Már annyiszor hallottam ennek az istennőnek a történetét, hogy ha egyszer bekerülök a Legyen ön is milliomosba, eljutok az utolsó feladványig, és az lesz a kérdés, hogy ki volt az említett istennő testvére, akkor még arra is tudom a választ.
Megütném a főnyereményt. Hmmm, szép álmok.
Elég volt csak erre gondolnom, és rögtön vissza-időutaztam arra a napra, mikor átléptem a koli kapuját, hogy beköltözzem új otthonomba.
Óriási kínlódások közepette, és egy majdnem szívroham után, sikerült felcipelnem a bőröndjeimet a harmadik emeletre, ami (tekintettel az én 48 kilómra) nem kis művészet. Továbbá ügyesen megtaláltam az ajtót, amire a nevem volt írva, ám mihelyst lenyomtam a kilincset, s amaz kitárult: szembetaláltam magam egy 182 centiméter magas amazonnal, akinél éteribbet még életemben nem láttam.
A tünemény hollófekete haja körülbelül a melle vonaláig ért, szeme, akár a smaragd, a legfényesebb, legcsillogóbb zöld, amit az emberi DNS alkotni képes. Mint két tisztára csiszolt ékkő. Szinte azt vártam, hogy egyszer csak kámforrá válik, egyszerűen nem fért a fejembe, hogy egy ilyen szépség hogy kerül ide, és főként mit keres az én szobámban. Aztán megszólalt.
- Hello, te biztos Tiffany vagy. Tiffany Werren, igaz? Tudtad, hogy görög eredetű a neved? Azt jelenti „isten kinyilatkoztatása”. Nagyon népszerű női név, és kábé 17-féle variációja van: Theophanie, Tifara, Tifennie, Tiffaney, Tiffie, Tiffney, Tipheny… óóó Tiffynek foglak hívni, van ellene kifogásod? – kérdezte, s úgy nézett rám, mint egy bogárra, aki a mikroszkópja lencséje alá került.
Hova kerültem?
- Ööö igen, én vagyok, és ha már választhatok, kérlek, hívj inkább Tiffnek – válaszoltam kissé félénken.
- Tiff? Hmm, hát nem olyan elbűvölő, mint a Tiffy, de te tudod. Amúgy engem Aifének hívnak. Teljes nevemen Aife McCann-nek.
- Aife? Érdekes név.
- Egy kelta istennő után kaptam, aki egyben az Árnyék sziget királynője is volt, ráadásul nem lehetett mágiával megsebezni. Harcosoknak tartott fenn iskolát, de kevésbé volt sikeres, mint nővére, Scathach (szintén kelta istennő) iskolája. Bátor lovasnők légióját irányította – mesélte csillogó szemekkel - Aztán ellopta a tudás ábécéjét az istenektől és az emberiségnek adta. Ezért a kihágásért az idősebb istenek daruvá változtatták. Állítólag, véletlenül megölte egy vadász, de úgy mondják még mindig kísért a vidéken daruformában.
- Hú, hát ez durva. Szívás lehet madárként élni, mikor előtte ilyen nagyhatalmú volt – mondtam kedvesen. Talán mégsem totál őrült.
- Hmm, igazad lehet – ráncolta a homlokát – Eddig ebbe bele sem gondoltam, lefoglalt, hogy ha hinni lehet a történetnek, akkor neki köszönhetjük, hogy az emberiség elkezdett fejlődni. Mármint tudomány ügyileg. Nem is tudom, mihez kezdenék a felhalmozott tudás nélkül. – olyan kétségbe esett arcot vágott, mint Anna nénikém, mikor a férje bejelentette, hogy válni akar - Az életemnek nem lenne értelme.
- Ugye csak viccelsz? – a gravitáció kezdte a padló irányába húzni az állkapcsom - Úgy nézel ki, mint egy topmodell, és ahelyett, hogy úgy is viselkednél, inkább falod a könyveket? Hát ez… váratlan.
És kiábrándító.
- Nincs időm olyan butaságokkal foglalkozni, mint külsőségek, szórakozás, fiúk – nézett rám felsőbbrendűen - Sokkal fontosabb, hogy miután itt végeztem, bekerüljek egy neves kutatóintézetbe, és segítsek megtalálni sok halálos betegség eddig ismeretlen ellenszerét. Ez az életcélom, és meg fogom valósítani.
- Váó, én meg egyelőre azt sem tudom, mit fogok tanulni ezen a szakon, mi több, fogalmam sincs, hol lehet elhelyezkedni vele.
Durr. A dörgés fülsiketítő hangja hirtelen visszarántott a jelenbe.
Ez az, már csak az kell, hogy egy villám belecsapjon valamelyik fába, az meg nyílegyenesen rám zuhanjon. Amilyen az én formám, még ez is megtörténhet. Nagy levegő.
Oké. Visszamegyek a szállásra, és ha Lily továbbra is úgy viselkedik, mint egy elmebeteg, nos, akkor még mindig elmenekülhetek a könyvtárba. Igen, ez a megoldás.
Az egyetem alig tíz percre volt attól a parktól, ahol ezt a kis időt töltöttem. Sajnáltam otthagyni a kedvenc padom, ami pont egy gesztenyefa alatt kapott helyet. Késő őszre járt az idő, egyre jobban közeledett a tél, alig maradt levél a fákon, színes forgataguk most a földet díszítette. Az én szentélyem körül továbbá a fa fényes termékét, vagyis, mint a neve mondja, gesztenyét is lehetett találni.
Kislányként imádtam gesztenyét szedni. Alig vártam, hogy elérkezzen az év azon szakasza, mikor a zöld levelek sárgába, pirosba és barnába váltanak. Anyával hazafelé tartva mindig megálltunk a gesztenyefák alatt, hogy leellenőrizzük, leesett-e már akár csak egy is azok közül a zöld, tüskés gubók közül, melyet, ha szétszedsz, megtalálod bennük féltve őrzött kincsüket. Ilyenkor a zsebem tele volt gesztenyével.
Hazaérve, pedig a szobám lett tele vele.
Lehajoltam, hogy felvegyek egy ilyen gubót, és szétszedve két darab gesztenyét találtam benne. Egymás tükörképei, mintha ikrek lennének. Kivettem őket és mindkettőt belecsúsztattam a zsebembe. Majd elhelyezem őket a polcomon, hogy felvidítsanak, mikor rájuk nézve azokat az időket idézik az eszembe.
Halvány mosollyal az arcomon indultam a kollégium felé, ami igazából hat darab különálló épületből állt, közvetlen az egyetem mellett. Én a C épület háromszáznyolcas számú szobájában laktam fenn a harmadik emeleten. Külsőleg minden építmény egyszerű törtfehér színt kapott, körülbelül annyi különböztette meg egyiket a másiktól, hogy más betű állt a bejárati ajtó felett. Valószínűleg belülről is hasonlóak voltak, de ezt nem tudtam biztosan, mivel eddig csak a saját szállásomat láttam belülről.
A kapu után volt a portásfülke, benne (minő meglepő) a portással, aki ellenőrizte, hogy ki jön-megy, mivel külön házszabály volt vendégek fogadására. Le kellett adni az illető nevét, személyijét, vagy diákigazolványát, ezzel biztosítva, hogy csak a megnevezett személy tölthesse a kollégiumban az idejét, mindemellett fizetni kellett azért, hogy valaki valamelyik szobában tölthesse az éjszakát.
Micsoda macera.
A falak belül unalmas sárgára voltak festve, de nagy részüket eltakarta a falakat beborító faburkolat. Matt kőlépcsőn lehetett egyik emeletről a másikra jutni. Az itt lakók szobái se rendelkeztek figyelemfelkeltőbb színekkel, de legalább tiszták voltak. Voltam már olyan kollégiumi szobában, hogy nem mertem levenni a cipőm, nehogy valami olyanba lépjek, amitől később sikítófrászt kapok. Ráadásul az ottani ágyak egy részéről képtelenség volt azt feltételezni, hogy ha ráfekszik az ember, nem fog rögtön összeszakadni alatta.
A mi szobánk halványzöld árnyalatúra lett mázolva, volt benne két nagy szekrény, három íróasztal, mindegyik felett egy-egy polc, és természetesen három ágy. Lily és én összetoltuk a kettőnk ágyát, hogy nagyobb helyünk legyen, de végül inkább csak neki lett nagyobb helye. Az a nőszemély kezét-lábát szétvetve aludt, csoda, hogy nem foglalta el az egész fekhelyet. Azon is csodálkoztam, hogy éjszakai forgolódása közben eddig nem lökött le a földre.
Továbbá, nem elég, hogy a helyem elfoglalja, de még horkol is álmában. Mintha egy traktor szorult volna a légcsövébe. Egy kialvatlan éjszaka után felvetettem, hogy kikötözöm, és betömöm a száját. Leszavazott.
Annyira a gondolataimba merültem, hogy majdnem túlhaladtam a C épület előtt. Vissza kellett mennem pár lépést, felmenni a lépcsőn, és a kapun belépve máris ott találtam magam a portásfülkénél. Elkértem a kulcsom és két perc elteltével már a szobánk küszöbén álltam.
Lilynek (továbbra is) se híre-se hamva. Úgy tűnik, Aife is elhagyta az ágyát, valószínűleg a könyvtárban múlatja azt a drága idejét.
Annál jobb nekem.
Odaléptem az asztalomhoz, ráfektettem a táskám, és kicipzárazva ellenőriztem, hogy nem-e lett vizes valamelyik füzet. Mind száraznak bizonyult, ami megelégedéssel töltött el. Holnap csak négy órám lesz, ráadásul az előadások délután kezdődnek, úgyhogy ki tudom majd aludni magam. Ha az alvótársam megint nem hagy nyugodni, akkor maximum leütöm egy lámpával.
Aife velünk ellentétben képes hajnalok hajnalán felkelni azért, hogy még több (számomra haszontalan) információt passzírozzon a fejébe. Nem tudom, hogy bírja. Sohasem láttam még kávét inni, pedig ha én tanulnék ennyit minimális pihenés mellett, hát koffein nélkül tutira meghalnék.
Ő meg úgy viseli, mintha a magolás lenne a legpihentetőbb dolog a világon. Félelmetes.
Na jó, inkább keresek valami ehetőt, mert ha Lily mégis előkerül, rögtön felfalja még a bútorokat is. Rosszabb, mint egy fiútestvér. Ha nem dugdosnék pár szelet csokit a matracom alatt, elképzelhető, hogy már a St. Elizabeth temető ötös parcellájának bal szélső sorában helyet kapó egyik márványsírban tölteném az örök nyugalmat.
Persze Aifét ez sem zavarja. Neki az új tudásanyag jelenti a szükséges táplálékot. Lehet nem is hús-vér élőlény, hanem egy gép. Magába szívja az emberiség minden tudását, aztán ellenünk fordul és lemészárol mindenkit. Ha-ha. Bumm.
- Áúúú, ez a hülye ajtó, minek jött az utamba? – háborgott Lily.
- Az az ajtó nem ment sehova sem, te mentél neki – válaszoltam.
- Igenis az utamba jött. Alattomos fadarab, direkt azt akarja, hogy egyszer betörjem a fejem – bökött rá a bűnösnek vélt bútorra.
- Ha folyton nekimész, akkor sikerülni is fog ez a terve.
- Jaj, na ne legyél már ilyen. Inkább kelj fel, hírem van számodra: buli lesz este az Eternal Passionben, és készülj – hatásszünet – mindketten meg vagyunk hívva.
Tessék. Létezik még valaki, akinek az jelenti a legnagyobb örömet, ha a világmindenség összes létező klubjába meghívást nyer? Megjegyzés magamnak: utánanézni, hogy ez összesen hány klubbot jelent pontosan.
- Már csak ez hiányzott. Pihenni akartam – sóhajtottam.
- Tiff, pihenni máskor is ráérsz, de ez egy kitűnő alkalom a szórakozásra – huppant le a mellettem lévő helyre - Kérlek, kérlek, gyere el velem, ha te nem jössz, akkor nem is olyan élvezetes az egész. Lééégyszi Tiff – nézett rám könyörgő tekintettel. A végén még elpityeredik itt nekem.
- Jó-jó, csak ne gyere a bociszemekkel.
- Imádlak Tiff! – hirtelen egy 50 kilós test súlya nehezedett rám.
Lily olyan erősen szorított magához, hogy kezdtem úgy érezni, talán nem is olyan képtelenség azt feltételezni, hogy a holnapomat már abban a bizonyos márványsírban fogom tölteni.
- Ööö Lily, igazán lazíthatnál a szorításodon, ha továbbra is azt szeretnéd, hogy elmenjek veled, mert, ha így folytatod, max a holttestem vonszolhatod magaddal.
- Óh, bocs – amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is tűnt rólam – Akkor nézzük, miben fogunk hódítani – dobta be az 1000 wattos mosolyt.
- Én nem akarok hódítani – tiltakoztam.
Én és a férfiak. Ebből semmi jó nem sülhet ki. Legalábbis eddig semmi jó nem sült ki. Legutolsó barátom óta, úgy döntöttem, inkább hanyagolom ezt a párkapcsolat témát.
Kinek kell férfi? Nekem ugyan nem!
- Ne kezd megint, ezt a „boldog vagyok egymagam” dumát, mert úgy sem veszem be. De nyugi, ha valaki megtetszik, nem kell rögtön az esküvőt tervezni. Tudod, mi kell neked? Egy jó kis szex! A mai mottóm: csábítsd el, majd használd ki.
Miss „bombázó-vagyok-de-nem-kaphat-meg-akárki” már csak tudja. Mióta ismerem, minden vállalkozó kedvű hímnemű egyedet elutasított. És még ő mondja nekem, hogy dugnom kéne? Hova süllyed ez a világ…
- Maradjunk annyiban, hogy lemegyek veled, és maradok, amíg te is, de a többit felejtsd el. Nem csinálsz belőlem cirkuszi majmot – próbáltam a lehető legkomolyabban nézni rá.
- Cirkuszi majmot? Édesem, ha hagynád, hogy kicsinosítsalak, senki sem nézne majomnak. De most az egyszer engedek a kérésednek. Nem kell kiöltöznöd, de nem lehetne, hogy azért valami megközelítőleg alkalomhoz illőt vegyél fel? Az Eternal Passion nem olyan hely, ahol a lányok egyszerű farmerben és pólóban jelennek meg.
- Mit szólsz ehhez? – felálltam, és odaléptem a jobb oldalon lévő szekrényhez. Az üvegajtót kinyitva elkezdtem kotorászni a cuccaim közt, míg a kezembe nem akadt a kedvenc fekete fűzőm. Egy lentebbi polcra váltva, melyen nagyrészt a nadrágjaimat tartottam, sikerült megtalálnom a felsőhöz illő szoknyát is.
- Mutasd! – kiszedte a ruhákat az ujjaim közül, és maga elé tartva tüzetesen átvizsgálta mindkettőt – Hmmm – egyik szemöldökét felvonva koncentrált.
- Na? Átmentek a vizsgán? – kérdeztem.
- Állj a tükör elé, és próbáld magadhoz mindkettőt – utasított.
Visszavettem őket, és teljesítettem Lily követelését. A tükörkép segítségével láttam a mögöttem álló lányt is.
Úgy tűnt, elégedett az eredménnyel.
- Maradj itt egy picit – mondta. Ő is odalépett a szekrényhez, de velem ellentétben nem a ruhákat vette célba, hanem a szekrény aljában sorakozó cipőket. Rövid tanulmányozás után elővett egy hosszúszárú fekete bőrcsizmát tűsarkakkal. Igazi cipőbolondoknak való szerzemény. A bőr csillogott a lámpafény megvilágításában. – Na, ezt vedd fel azokkal együtt, és elégedett leszek – nyomta a kezembe.
- Komolyan gondolod? – hüledeztem – Ebben a csukában ki fogom törni a nyakam. Szó sem lehet róla, biztos van valami olyan cipőd is, ami nem ennyire életveszélyes – mondtam, bár tudtam, hogy kár reménykedni.
- Ez sem életveszélyes. Látod, itt állok előtted, és nagyon is életben vagyok, pedig nem egyszer volt már rajtam ez a csizma – nézett rám szigorúan. Ó jaj.
- Jó, de te eleve magas sarkúkban jársz. Volt időd hozzászokni a viselésükhöz – mutattam rá a tényekre.
Muszáj volt ilyeneket hordania, ha magasabbnak akart látszani. De hát jól is állt neki, ezek a cipőcsodák optimálisan javítottak a megjelenésén, meghosszabbítva amúgy is kecses lábait. Már csak egy miniszoknyára volt szükség, és a férfiak úgy dőltek szét körülötte, mint mikor egy bowling golyóval eltalálod a kuglibábúkat.
- Egyáltalán nem nehéz járni benne. Ha nem veszed fel, akkor írok egy szerelmes levelet a nevedben, és becsempészem Liam párnájára. Tudod, hogy odáig van érted, csak egy kis löket kell, és úgy fog tapadni rád, mint egy pióca. Szeretnéd? – fenyegetett.
- Ezt nem teheted! Az életben nem vakarnám le magamról szegény srácot. Pedig amúgy kedvelem, de nincs szükségem egy őrült rajongóra sem – biggyesztetem le a szám.
- Akkor nincs más választásod. Uzsgyi, öltözz át, aztán sminkelünk.
- Ezért még megfizetsz. Többet nem falazok neked, mikor lógsz valamelyik óráról – füstölögtem.
- Majd keresek mást, aki besegít – vigyorgott. – Te vagy az én legkedvesebb majdnem-nővérkém, szeretném, ha mindenki elájulna, mikor belépünk a klubba. Már látom is lelki szemeim előtt, ahogy a nők majd meghalnak a sárga irigységtől, s minden férfi szeme kocsányon lóg. Egyesek még nyáladzhatnának is. Mit szólsz, kedvedre való ábránd?
- Én inkább azt látom lelki szemeim előtt, hogy a polcon sorakozó plüssállataidat odaadom az árvaháznak. Brumi holnaptól egy szemüveges, pösze kisfiú legjobb barátja lesz, aki minden napját vele fogja tölteni a homokozóban. Bizony, a homokozóban. És el is fogja ásni benne – néztem rá gonosz elégedettséggel.
- Neee, Bruminak homokallergiája van. Nem adom! – Lily odaviharzott az említett plüssmedvéhez, az ölébe kapta, ráugrott az ágyra, és megpróbálta a lehető legkisebbre összehúzni magát, hogy senki se vehesse ki a játékot a kezéből.
Nem normális.
- Csak te vagy képes kitalálni egy ilyen problémával küzdő medvét. Más gyerek szuperképességgel ruházná fel, te meg betegségeket és fóbiákat gyártasz a játékaidnak – csóváltam a fejem.
Végül elfordultam tőle, letettem mindent az asztalra, felkaptam egy tusfürdőt, a vállamra terítettem a törülközőm és elindultam, hogy vegyek egy gyors zuhanyt, mielőtt még meggondolnám magam.
- Siess! – kiáltott utánam – Megígértem a srácoknak, hogy hétre leérünk. Nem festene túl jó képet rólunk, ha elkésnénk.
Felemeltem a fejem: az ajtó fölött volt egy régi falióra, ami most hatot mutatott. Nahát, hogy eltelt az idő…
- Tíz perc, és itt vagyok. Később felveszem azt a fránya csizmát is, csak hogy boldog légy.
Kár, hogy nem tudtam előre, mire vállalkozom.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése