Cím

Olvass bátran! :)
0

5. fejezet



Miután rájöttem, hogy hiába az erőszak, és hiába a szép szó, inkább hagytam, hogy a magát testőrömnek nevező, továbbra is idegen férfi a vállán cipeljen. Nem mondom, el tudnám viselni, hogy mindig egy jóképű, izmos férfi hurcolásszon, de ez azért mégis csak túlzás.
- Esetlegesen elárulnád, hová is megyünk? – kérdeztem negyed óra múlva, mivel kezdtem unni ezt a nagy csöndet.
- Biztonságos helyre.
- Csúúúcs – bár inkább az ellenkezőjét éreztem – És szabadna tudni, hogy az hol van?
- Nem.
- Jaj, de morci valaki. – ha már másképp nem tudtam bárminemű reakciót kiváltani belőle, akkor addig cukkolom, míg meg nem törik. Ez a pasi olyan, mint egy kőszikla. Nem érez, nem beszél, nem hall, nem lát, csak megy előre. Bár, jobban belegondolva, a sziklák nem mozognak. – Legalább a neved elárulnád? És ne mondd, hogyha elmondod, meg kell, hogy ölj, mert ha tényleg a testőröm vagy, akkor ezt nem teheted meg. Már ha igazat beszéltél.
- Tényleg a testőröd vagyok – felelte hátrapillantva, és most először mintha valami érzelemfélét is láttam volna rajta. Talán nem tetszik neki, hogy meggyanúsítottam, hazudhatott is? Szar ügy – A nevem…
- Iiiigen? – sürgettem.
- A nevem Raazel.
Váó, érdekes név. Olyan sejtelmesen sötét és borzongást keltő, mint amilyen a tulajdonosa. Vajon hova valósi? És ha már ezen gondolkozom, vajon milyen nyelven mondta azokat a fura szavakat.
- Szép név – mondtam végül – Az enyém Tiff.
- Tudom.
- Sok mindent tudhatsz rólam – ráncoltam a homlokom.
Nem tetszik, hogy valaki ennyire belevájkáljon az életembe. Falra tudnék tőle mászni. De csak miután lemásztam innen.
- Ez a munkám része – nézett újra rám, de továbbra sem lassított. Ez az én formám, találkozom egy olyan férfival, aki két perc alatt elcsavarja a fejem, erre kiderül, hogy fizetnek neki azért, hogy velem foglalkozzon. Szánalom. De legalább tényleg elvégzi a feladatát. Bár…
Kissé ijesztő.
Gondoljunk csak bele. Olyan erős, hogy azt a férfit, aki pusztakézzel kitépett egy leszögezett asztalt a betonból, egyetlen ütéssel a falra keni. Aztán ott van az is, hogy továbbra sincs semmi ötletem arra, hogyan került a golyó útjába, miközben minden létező istenre megesküdnék, hogy azelőtt a szoba közelében sem volt. Csak meghallottam volna.
Vagy nem?
Hmm, lehet nem hallottam volna meg, de itt a tény, hogy a szaglásom még mindig jobb, mint bármely általam ismert emberi lényé. Van egy olyan megérzésem, hogy azt az isteni, egyedi cédrus és vanília kombinációt, amíg élek, nem fogom elfelejteni. Na de nem ez a lényeg.
Igaz, hogy a gyilkoson kívül senki mást nem hallottam, de ha még őelőtte utolért volna az ajtónál, akkor biztos megérzem az illatát. De nem éreztem. Így viszont még mindig fenn áll a kérdés: hogy sikerülhetett elém kerülnie? Úgy, hogy még az az őrült szociopata sem vette észre, pedig ő se volt semmi rejtélyes képességek terén.
Erősebb volt, mint egy normális ember, és… vajon tényleg a szemem láttára kezdett gyógyulni az orra?
A félelem kezdett felülkerekedni rajtam. Majdnem megölt egy természetfeletti képességekkel rendelkező férfi, most meg egy másik cipel a hátán, hogy „biztonságos helyre juttasson”. Ki tudja, talán ő is végezni akar velem, és ehhez szüksége van egy olyan helyre, ahol nem zavarja senki sem. Egy ablak és egyéb fényforrás nélküli sötét zug, ahova behajíthat, magával együtt bezárhat, hogy aztán kedvére ellehessen velem.
Már attól a bugyimba piszkítok, ha magam elé képzelem, ahogy egyetlen ujjmozdulattal elintézte az előbbi támadómat. A töltény olyan sebesen száguldott az illető fejébe, hogy ha észre is vette, hogy valami közelít felé, megijedni már biztos nem maradt ideje.
Vajon nekem lenne időm megijedni?
Jól van, nyugi, ne veszítsd el a fejed. Kell egy használható terv, hogy megszabaduljak tőle. De hogy tudnék gondolkodni, mikor a gyomrom valahova a bokám szintjére süllyedt? Istenem, istenem, meg fogok halni.
Mentálisan a körmeimet rágtam, mikor Raazel végre megérezte, hogy valami nincs rendben itt nálam. – Ideges vagy? – kérdezte lassan hátrafordulva.
- Neeem, csak… - gondolkodj, GONDOLKODJ BASSZUS! – Nem tudnánk elmenni a kollégiumi szobámba? Ha mindenáron biztonságos helyre akarsz vinni, legalább had szedjek össze magamnak pár cuccot. Kérlek szépen – néztem nagy szemekkel, mint ahogy azt Lilytől láttam már nem egy alkalommal.
Oké. Ha beleegyezik, akkor majd szépen kikéredzkedek a vécére, ott, pedig kimászom az ablakon. Sima ügy, van egy tölgyfa, aminek az ága elér a párkányig, azt használva nagy valószínűség szerint egészben lejuthatok a földre. Aztán rohanok a legközelebbi telefonfülkéig. Duncan rendőrfőnök biztos segít, ha megkérem, tőlem akár bezárhat az őrs egyik cellájába is, csak több fura fickó ne jusson a közelembe, mert bizisten kirohanok a világból, és meg sem állok a Holdig.
- Nem kéne változtatnom az útiterven, de… - húzta fel egyik sötéten ívelt szemöldökét. – Ha a drága seńoritának ez olyan fontos, akkor tehetünk egy kis kitérőt. Bueno?
Áh, szóval spanyolul hívott valaminek. Rájöhettem volna.
- Fontos lenne. Köszönöm – mosolyogtam.
Fél siker. Már csak a terv többi részét kell kiviteleznem. Régen, odahaza sokat másztam fára, mit nekem két-három emelet… Előbb lent leszek, minthogy ennek itt alattam feltűnne, hogy eltűntem.
Nem pazaroltam az időm felesleges csodálkozásra, mikor egy éles kanyarral az egyetem felé vettük az irányt. Feltételeztem, hogy nem kell útbaigazítanom, merre kell menni, legalábbis, ha tényleg olyan sok mindent tud rólam, mint ahogy azt állította. Lassan mindenki jobban ismer engem, mint én magamat.
- Amúgy igazán letehetnél, esküszöm, hogy nem fogok meglépni, de tudod nem olyan kényelmes, hogy a felsőtested beleáll a hasamba. Olyan 5-10 percig még elviselhető, de lassan kezdem úgy érezni, hogy össze fogom piszkítani ezt a szép fekete kabátod, ha nem teszel le pár másodpercen belül. – Erre megfogta a derekam, megemelt, és nagyon óvatosan (mint valami porcelánbabát) lerakott a földre. Szinte fel sem ocsúdtam a meglepetésből, hogy végre sikerült lejutnom, mikor a hátsózsebéből előhúzott egy bilincset, és az egyik karperecet a csuklómra pattintotta, a másik felét, pedig természetesen a sajátjára. – Hát ez meg?!
- Csak a biztonság kedvéért. Ha megpróbálnál elfutni, akkor is utolérnélek, de így megspórolom neked a bosszúságot, amit a füstbement terv okozna – mondta, majd megfogta a kezem, és a bőrkabátja jobb oldali zsebébe süllyesztette – Így nem fog senki sem felfigyelni ránk.
- Egyszer fogom ezt, és olyan helyre bilincsellek vele, hogy abban nem lesz köszönet – duzzogtam, de egyelőre beletörődést színleltem. Várja ki a végét…
- Nem hinném, hogy sikerülne. Nekem viszont lenne ötletem, hogy téged hova lehetne bilincselni vele - nézett merőn a szemembe, tekintete megtelt vágyakozással, azok a gyönyörű aranyszín íriszek teljesen megbabonáztak, éreztem, hogy a forró testi szükség eluralkodik rajtam.
Mi a szösz? Szórakozik velem? Először elrabol, utána meg elcsábít? Na neeem, rajtam nem fog kijönni a Stockholm-szindróma. Azt lesheti, előbb eszem meszet. Hidegzuhanyt ide.
- Szeretnéd – feleltem dühösen.
- Fogadjunk? – vigyorgott magabiztosan – Könyörögni fogsz, hogy kötözzelek az ágyhoz, és elégítsem ki minden létező vágyad. Olyan élményben lesz részed, hogy többet más férfi eszedbe sem jut.
- Óh, Mr. Don Juan, nem ártana leereszteni az egódból. Nekem aztán nem nyúlsz a bugyimba, se ma, se máskor – öltöttem rá nyelvet, bár titkon nagyon is tetszett a gondolat, hogy feltehetően szakértő kezeire bízzam magam. Meg is tenném, ha nem állna fenn a veszélye, hogy ő is egy, a halálomat akarók sokasága közül. Kár.
- Meglátjuk – hagyta ennyiben a dolgot, és az út további részében nem is szólalt meg többször. Nem is baj, így legalább tovább foglalkozhattam a szökés gondolatával.
Színes épületek, boltok mellett haladtunk el, az emberek gondtalanul sétálgattak a szabadnapjukon, a gyerekek fagyit nyaltak, és fogócskáztak, többen kedvenceiket sétáltatták, pár fiatal gördeszkával randalírozott, öregek sakkoztak az egyik játszótéri padon, mindenki élte megszokott életét, csak nálam állt a feje tetejére minden.
Elmentünk a kedvenc parkom mellett is, melynek láttán teljes szívemmel a gesztenyefa alatti padom után kezdtem sóvárogni, hiszen ha nem lenne ez az apró problémám, akkor most is ott üldögélnék egy üveg narancslével, valamelyik olvasmányommal, és az iPodommal felszerelkezve. Ha lehűlne az idő, felvenném a sötétkék kapucnis pulcsim, és csak akkor mennék vissza a koliba, ha már nem látnék semmit az esti sötétségben.
Ehelyett hozzá vagyok láncolva egy mogorva testőrhöz, ismeretlen férfiak üldöznek, és nekem fogalmam sincs hirtelen miért lettem olyan érdekes, hogy mindenki trófeának akarjon.
Kedvem lett volna futni, hogy érezhessem a szél süvítését körülöttem, a szabadság ízét a számban, elrohannék olyan messze, ahol már nincs más csak a természet egymaga. Felemeltem a fejem, behunytam a szemem, és átadtam magam az érzéseknek, teleszívtam magam az utca aromájával, hagytam, hogy egy gyenge fuvallat meglobogtassa a hajam, közben azt képzeltem, hogy nincs senki a nyomomban, nincs bilincs a csuklómon, és ez a gyönyörű férfi önmagam miatt sétál velem, kézen fogva, mint a szerelmesek, nem azért, mert ezt kell tennie.
Teljesen elkalandoztam rövid utunk során, fel sem tűnt, hogy elérkeztünk a C épület bejáratához. Nagy levegőt vettem, próbáltam megszabadulni a hirtelen rám törő pániktól, hogy egy kétes személyazonossággal rendelkező idegent akarok ide beengedni.
A diáktársaim nem szentek, de legjobb tudomásom szerint ártatlanok, és ha valaki engem üldözve ámokfutásba kezdene itt, és valaki megsérülne… Az mind az én hibám lenne, az én felelősségem, és képtelen lennék megbirkózni vele, hogy nem egy, de talán több tucat ember élete az én lelkemen száradjon.
Eszembe jutott a pár a Maggiesből, a fiú, akit lelőttek, csak azért, mert rosszkor volt rossz helyen, és a barátnője, aki olyan szívet tépően zokogott felette, mikor nem tudta elállítani a vérzést. A szívem belesajdult, a mellkasomban eddig nem tapasztalt negatív érzés vette át az uralmat. Bűntudat. Ha én nem lettem volna akkor ott, a fiúnak nem esett volna semmi baja. Nagyon reméltem, hogy miután eljöttünk onnan (vagy inkább elhurcoltak), kihívták a mentőket, és sikerült megmenteni az életét. Nem hiszem, hogy nyugodtan tovább tudnám élni mindennapjaim azzal a tudattal, hogy valaki miattam halt meg.
Raazel kinyitotta az ajtót, és odavezetett a portásfülkéhez, közben átkarolta a derekam, azt a látszatot keltve, hogy a barátom, és csak látogatóba jött. A portás megkérdezte, hogy a párom a szobánkban óhajt-e aludni ma este, hiszen akkor ki kell tölteni a hozzávaló papírokat, én meg olyan vörös lettem a gondolatra, hogy én meg ő egy szobában, kettesben éjszaka, hogy a főtt rák hozzám képest rózsaszínnek tűnt volna. Raazel féloldalason somolygott a reakciómon, amíg én nagy nehezen kinyögtem, hogy a papírokra semmi szükség, nem sokáig maradunk itt.
Végül megszereztem a szobakulcsom, de a lépcsőn felfelé menet legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben, és az sem segített az önuralmam visszanyerésében, hogy éreztem, Raazel a csípőm mozgását figyeli árgus szemekkel.
Mire elértünk a szobáig, biztos voltam benne, hogy képzeletben a Káma Szutra minden létező pozíciójába beleképzelt minket. Talán még olyanokba is, melyek benne sincsenek a könyvben. Engem meg egyre jobban kezdett zavarni a combjaim közti forróság. Esküszöm, két méteres nyomtatott betűkkel rátetováltatom a homlokomra, hogy „idióta”.
A kulcsot használva sikeresen bejutottunk, s mikor hátrafordultam, hogy bezárjam a zárat, nagyon közelről szemrevételezhettem azokat a csodás aranyszín szemeket. Elkezdtem hátrálni, de elfelejtettem, hogy hozzá vagyok kötve, szóval nem tudtam túl messzire jutni, plusz amúgy is jött utánam, lassan, de biztosan egyre közelebb araszolva hozzám.
Becsuktam a szemem, próbáltam teste égető közelségét kiűzni a fejemből, de szabad kezével megfogta az állam, és kényszerített, hogy ránézzek. Olyan csodás érzés volt ujjai tapintása. Durva és dörzsölt, érzékien provokatív. Meleg és erős. De a leginkább meglepő, hogy megnyugtató. Bizseregtem, a melegség, mint éles dárda, úgy haladt át a bőrömön, egyenesen a csontjaimba fúródott.
- Tiff – mondta, hangja olyan gyengéd volt, mint az érintése.
Lassan a szemébe néztem, ő ugyanakkor lejjebb hajtotta a fejét. A levegő a torkomban akadt, égetett, szinte felhólyagosodott.
Lett volna időm, hogy tiltakozzak, mikor ajkaival az enyémre dőlt, de nem tettem. Bensőm minden porcikájával a csókja után sóvárogtam, akkor is, ha kiderül, hogy később meg akar ölni. Ahogy a dolgok jelenleg állnak, lehet, hogy a holnapot sem érem meg, minden óra, minden perc bizonytalannak tűnt. Veszélyes volt, izgalmas, és ha már tényleg meghalok, akkor bűntudat nélkül megengedhetek magamnak ennyi gyönyört. Sőt, követelem, ennyi igazán jár nekem.
Súrolta az ajkam egyszer, kétszer. Talán az volt a szándéka, hogy ennyiben hagyja, egy rövid, ártatlan érintés, de én nem engedtem. Kinyitottam a szám, és odanyújtottam a nyelvem.
Innentől már az ösztönök vezéreltek, nem fogtuk vissza magunk. Átkaroltam a nyakát, próbáltam minél jobban hozzábújni, de a bilincs eléggé zavarónak hatott. Megszakítva a csókot, morogva tépte ketté a fémet, majd mindkét kezével a húsomba mart, hozzá passzírozott a falhoz, és én készségesen fogadtam combjaim közé, lábaimmal körbeöleltem derekát, míg ő erőteljesen legérzékenyebb pontomhoz dörgölte magát.
A nyelve végigsöpört a fogaimon, mélyre csúszva teljes megadást követelt. Oldalra fordította a fejét, hogy mélyíthesse a kapcsolatot, ujjai keményen tartottak. Meleg, férfias íze volt, amiből többet akartam. És még annál is többet.
A nyelvünk összeütközött, hevesen, birtoklón, kezemmel a kabátját markoltam, hogy még véletlen se szakadhasson el tőlem. Nem mintha szabadulni akart volna. A mellbimbóm megkeményedett, nekifeszült a topomnak, azt kívántam, hogy édes ajkaival ott is ilyen érzéki élményben részesítsen. És talán, egy kicsivel lentebb is… A lábam elgyengült, a forróság a lábaim közt egyre csak nőtt, szerettem volna, ha keménységét nem csak hozzám dörzsöli, hanem mélyen az ölembe is vezeti, ki- és becsúsztatja, míg át nem lendít az orgazmus édes határán.
Ekkor azonban elengedett, és arrébb húzódva hátat fordított nekem. Remegő lábakkal, a kielégületlenség fájdalmával küszködve próbáltam talpon maradni, és nem a fal tövében a padlóra csúszni, de a hirtelen visszautasítás teljesen megrázott. Éreztem lüktető férfiasságát, tudtam, hogy kívánja a testem, még sem értettem, akkor miért lépett vissza.
Talán nem akar a védencével szeretkezni.
Súgta egy hang a fejemben, ami teljesen kiszakított a szenvedély ködéből, érzékiség helyett dühvel töltve meg engem. Szóval nem fekszik le velem, csak azért, mert fizetnek neki, hogy ügyeljen rám, és tartson életben. Nem érek én annyit, hogy a pesztrálás mellett az ágyába is befogadjon.
Hirtelen olyan mérges lettem rá, hogy fogtam magam, odaálltam elé, és minden feltámadt dühömet egy ütésbe összpontosítva állon vertem, mire hangos csattanással nekiütközött a falnak, ahol előbb még egymás testét öleltük. Felsikoltottam, a kezem a szám elé emelve szemléltem „művemet”. Igaz, elégedettséggel töltött el, amiért volt erőm így helyben hagyni, ugyanakkor megijedtem saját magamtól. Mióta van nekem ekkora erőm? Ha hozzávesszük azon fura képességeimet is, hogy éles a szimatom és vízióim vannak, akkor hova lyukadunk ki?
Szörnyszülött vagyok? Olyan, mint a majdnem-gyilkosom is volt, meg a mostanra, állát dörzsölve feltápászkodott testőröm?
- Ez ügyes volt – szemében büszkeség csillogott.
- Nem is haragszol rám? – kérdeztem csodálkozva, ujjaimat tördelve.
- Kéne? – nézett rám, arcán az őszinte értetlenség kifejezésével. – Kissé hasogat, de nem. Nem haragszom.
- Nos, az jó, mert ha még egyszer megcsókolsz, nagyobbat fogsz kapni. Nem viccelek – néztem rá komor elszántsággal. Ha csak szórakozni akar velem, azt nagyon megbánja. Nem vagyok olcsó préda, és amúgy is… Harapok.
- Ha még egyszer megcsókollak, nem fogok megállni, míg nem sikítasz kéjesen a mindent elsöprő gyönyörtől – mondta, s mikor tekintetem megakadt nadrágja kidudorodásán rájöttem, hogy nagyon is komolyan gondolja. Hogy az a… Fogaimat csikorgatva győzködtem magam, hogy semmi szükségem erre a férfira. Még akkor se, ha úgy csókol, hogy már csak az emlékétől is begörbülnek a lábujjaim.
Nem kell. NEM!!!
- Tedd takarékra magad – dobtam csókot feléje, és nekiálltam, hogy előhalásszak egy hátizsákot, és megtöltsem pár ruhadarabbal. Alsónemű, farmer, felsők… Ha nagyon gonosz lennék, és ingerelni akarnám ezt az őstulkot, akkor pár miniszoknyát is betennék.
Elmosolyodtam. Vagyok én ennyire gonosz, úgyhogy bedobtam két-három szoknyát is, majd a mobilom, és az iPodom. Ezektől nem foszthat meg senki. A végrendeletembe is azt kérem, hogy ezekkel temessenek el. Talán nem is lenne olyan hülyeség egy végrendelet, ha már úgyis kétséges a további élettartamom.
- Végeztem – fordultam Raazel felé, aki időközben kényelmesen elnyújtózott az (én!) ágyamon, és lusta macska módjára figyelte eddigi tevékenységem. – Írhatok egy levelet a szobatársaimnak, hogy ne aggódjanak értem? – erre csak megvonta a vállát, amit én igennek vettem.
Az asztalhoz sétálva kerestem egy üres A4-es lapot, elővettem egy tollat, és nekiálltam az üzenetnek.

Lányok,

Családi okok miatt határozatlan időre el kell mennem, de amint tudok, visszajövök hozzátok. Addig is ne fogadjatok be más szobatársat, mert ha visszatérve azt látom, hogy lecseréltetek, hát akkor nagyon dühös leszek.
Lily, ez leginkább neked szól! Te az én ÖB-m vagy, és nagyon megbánod, ha megpróbálsz megszabadulni tőlem. Nem elcsórni, vagy kidobni a cuccaim, érthető? Szeretlek titeket, legyetek jók (már amennyire ez kitelik tőletek *köhögés*)
 Puszi, Tiff

Keményen összeszorítottam az álkapcsom, miközben összehajtogattam a levelet és odahelyeztem Lily asztalára. Valószínű, hogy Aife előbb találja meg, mivel a többiek ma este csajbuliznak, de az én „hugicám” akkor is közelebb áll hozzám, mint a tudóspalánta.
Félelem öntött el, megfagyasztott és megdermesztett minden csepp vért az ereimben. Mi van, ha többet egyiküket sem látom?
Erősen megráztam a fejem, kihúztam a vállam, és Raazelhez sétáltam. Szemeiben érdeklődés villant, talán azt várta, hogy közeledni akarok hozzá. Még mit nem… Mielőtt újra forró gondolatokkal bombázhatta volna amúgy is kiéhezett fantáziám, a szájára tettem egyik ujjam, és minden erőmmel azon igyekeztem, hogy kizárjam a fejemből, milyen puhák, és selymesek is ajkai.
- Szeretnék kimenni a mosdóba – mondtam, mire azonnal felemelkedett volna az ágyról, de én erősen visszanyomtam. – Egyedül. Tudod ez női mosdó, nőknek. És ha korábban jól éreztem a nadrágod tartalmát, akkor te semmiképp sem lehetsz nő.
Elégedetten elvigyorodott, és rádőlt a párnámra. – Siess vissza.
- Sietek – felálltam, és a vállamra vettem a hátizsák egyik pántját, mire Raazel hirtelen belekapaszkodott a csípőmbe, és nem engedett előrébb – Most meg mi van? – csattantam fel nem túl barátságosan.
- A táska – fürkészte az arcom – Minek kell?
- Óh, istenem – emeltem az ég felé tekintetem, s mivel nem sújtott le villám fogva tartómra, s égette egy kupac hamuvá, inkább újra ránéztem – Szeretnék átöltözni, de nem veled egy légtérben.
- Miért nem? – követelődzött tovább, de végül elengedett. Szeme a mellemre szegeződött, beleborzongtam éhes sóvárgással csordultig telt tekintetébe, már szinte hallottam is a fejében egymást kergető mocskosnál mocskosabb gondolatokat.
- Mert, csak nem – feleltem, és hátra sem nézve kivágtattam a szobából. Ha még egy percig bennmaradok, bizisten rávetem magam, és feszítővassal sem választanak le azokról a nyalnivaló domborulatokról. Addig lovagolnám, míg végleg el nem telünk mindketten, és kifáradtan pihegnénk egymás meztelen testére borulva.
Már megint az a fránya képzelőerőm…
A folyosó vége felé haladtam, elérve a nőknek fenntartott részleghez, gyorsan berohantam és ellenőriztem, hogy van e benn valaki. A tükrök előtt nem szépítkezett egy nőnemű társam sem, és a vécéfülkék előtt lehajolva, mögéjük bepillantva sem láttam magamon kívül senki mást.
Helyes.
Odaléptem a fehérre festett ajtóhoz, elfordítottam a zárban lévő kulcsot, majd egy pillanatra megálltam a tükörrel szemben. Meg tudom csinálni, ismételgettem magamnak, s velem együtt a tükörképem is, míg el nem hittem, hogy tényleg képes vagyok rá. Három emelet magasan vagyok, de egy kis adrenalin löket csodákra képes.
Úgy tűnik, erősebb vagyok, mint mások, a kutyákéval vetekszik a szaglásom, mostanra már azon sem csodálkoznék, ha falra tudnék mászni, mint Pókember. Jelen esetben az is elég, ha a fáról nem esem le.
A mosdó végébe mentem, kinyitottam az ablakot és kinéztem.
Hűha, ha innen leesem nekem tuti annyi, max kiskanállal szedegethetik össze a maradványaim, ami aztán jó, ha egy zacskóba bele fog férni. Nézzük a jó oldalát. Nem kell megölni, mert már halott leszek.
A tölgyfa ága tényleg elért az ablakpárkányig, és több erősebbnek tűnő ág is sorakozott alatta, amik elviekben elbírják a súlyomat. Ha nincs szerencsém, akkor leszakadnak alattam, és örülhetek, ha csak a bordám törik ripityára az aszfaltba csapódva.
Melyik a jobb lehetőség?
Visszamehetek a szobába Raazelhez, hogy elvigyen valahova, ahol aztán kitudja, mit csinálna velem, vagy lemászhatok, és kereshetek valakit, akiben eléggé megbízom ahhoz, hogy segítséget kérjek tőle. Nehéz kérdés…
Azt hiszem, a B verziót választom. És imádkozom, hogy túléljem.
Fellendítettem a lábam az ablak alatt futó radiátorra, majd az egyik csőbe kapaszkodva sikerült teljesen ráállnom. Továbbra is erősen kapaszkodtam a csőbe, majd megfordultam, és lehuppantam a párkányra.
Jól van, nagy levegő.
Felhúztam a térdem, óvatosan nekidőltem az ablakkeret bal oldali falának, és lecsúsztattam az egyik lábam, majd kicsit arrébb helyezkedve, hogy egyensúlyban maradjak, megismételtem ezt a másikkal is. A mutatvány végeztével mindkét lábam kilógott az ablakból, sikerült szembekerülnöm a tölgyfa idáig érő ágával, akár levelet is tépethettem volna róla.
Szép lassan előre dőltem, kezeimmel erősen megmarkoltam vastagabb részét, és mellkasomat befeszítve ráhasaltam. Szemeimet szorosan lehunytam, de mikor nem hallottam reccsenést, és úgy tűnt, nem fog kettétörni alattam, kicsit előrébb nyúltam, újra megkapaszkodtam, és izmaimat megfeszítve előrébb húztam magam. Végül teljes testemmel az ágra nehezedtem, már nem csak karjaim használtam az előrejutáshoz, hanem lábammal átkulcsoltam a végét, és a kukacok perisztartikus mozgását idézve toltam egyre előrébb magam.
Minél jobban belejöttem, annál inkább csökkent a gyomromban lévő görcs, kezdtem felengedni, és élveztem a fára mászás élményét. Kezdtem úgy érezni, hogy engem ide teremtettek, ha akarnék, se tudnék leesni, mert a reflexeim megakadályoznának benne.
Olyan érzés volt, mint amilyen egy macskának is lehet. Üdítő, felszabadító, éreztem a fa minden egyes rezdülését, magamba szívtam illatát, tudtam, hol vannak gyengébb pontjai, és hol elég erős ahhoz, hogy megtartson. Innen fentről jól láttam mindent, egyetlen ugrással a préda nyakában teremhettem volna, hogy enyhítsem éhségem.
Feltépném a torkát, és lenyalnám vérét, aztán lakmároznék húsából, mely jólesőn megtöltené üres gyomrom. Lefagytam a mozdulat közben, iszonyattal töltöttek el előbbi gondolataim. Én? Ölni? Te jó ég, mégis mi a fene ütött belém, kezdek tényleg szörnyként viselkedni.
Furcsa szúrást éreztem az ínyemben, egyik kezem az arcomhoz emeltem, hogy megtapogassam, mitől lehet. Ránézve az ujjaimra hangos kiáltás szakadt fel torkomból, és véletlen elengedtem az ágat. Zuhanni kezdtem, de esés közben valamiféle állati ösztön átvette tőlem az irányítást. Elkaptam egy másik ágat, fellendültem, sikeresen talpra érkezve.
Csomó képződött a torkomban, nyelni is alig tudtam. Majdnem leestem, mégis sértetlen vagyok. Nekidőltem a fa törzsének, mélyeket lélegeztem, végül ismét magam elé emeltem, most már mindkét kezem. Az ujjaim karmokban végződtek, melyek mostanra elkezdtek visszahúzódni, és egy lélegzetvételnyi idő alatt normál körömmé váltak.
Ezekkel tudtam megkapaszkodni. És egy csapással képes lennék velük elvágni valaki torkát. Nagyot nyeltem, a hang visszhangzott a fülemben. Hirtelen minden sokkal hangosabbnak tűnt, minden tisztábban csengett, az illatok is erőteljesebbek lettek. Lenéztem, mindent élesebben láttam.
Éreztem magamban az erőt, a rugalmasságot, a félelem helyét átvette a fesztelen öröm. Boldog voltam, úgy éreztem, jelenleg bármire képes lennék, és ez nagyon is tetszett, megelégedéssel töltött el.
Átugrottam egy másik ágra, majd egy újabbra, és egyszer sem csúsztam meg, mintha tudnám, mit kell tennem. Végül egy hátra szaltóval értem földet. Kedvem lett volna ordítani, valahogy hangot adni bennem dúló érzelmeim kavalkádjának, de nem mertem megkockáztatni, hogy meghallhassanak. El kell tűnnöm az egyetem közeléből, minél gyorsabban.
Lassan felálltam, kinyújtóztattam a lábam, ellenőriztem, hogy a hátizsákom meg van-e még, és, hogy meglátott-e valaki. Egy teremtett lélek sem kószált odakinn, úgyhogy fogtam magam és elkezdtem sprintelni, minél előbb messzire kellett innen jutnom. Végre érezhettem azt, amiről idefelé jövet csak álmodoztam, hosszú hajam fodrozódott a szélben, átadtam magam a futás örömének, rohantam, olyan gyorsan, ahogy még soha, és nem éreztem fárasztónak, sokkal inkább energiával töltött fel, ahogy izmaim hol elernyedtek, hol megfeszültek a nagy iramban. Szabad voltam, legalábbis egyelőre, és egyhamar nem is óhajtottam ezen változtatni.
Mindenki elmehet melegebb éghajlatra.  
Raazel meg még annál is messzebb…

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése