6. fejezet

Sikerült jó pár saroknyira eltávolodnom az egyetem területétől, de az ösztöneim azt súgták, hogy még ne álljak meg. Teljes erőből azon pörgött az agyam, kihez is kéne fordulnom ilyen vészhelyzet esetén. Korábban jó ötletnek tartottam Duncan rendőrfőnököt megkeresni, vagy hát, először keresni egy telefonfülkét és felhívni az őrsöt, hogy egyáltalán merre tartózkodik, még mielőtt teljesen vakon kezdek bolyongani a városban, abban reménykedve, hogy a következő sarkon majd pont belé ütközöm.

Végül jobban leástam megérzéseim mélyére, és arra jutottam, hogy egy szimpla halandó nem sok mindent tud tenni, hogy távol tartsa tőlem üldözőimet (és a testőröm), akik koránt sem nevezhetők normálisnak. Nem akaródzott bevallani magamnak, de valami itt nagyon nincs rendben, és sajnos ez rám is igaz. Nem tudom kik, vagy pontosabban mik akarnak elkapni, de fájón rá kellett ébrednem, hogy talán több közöm van ezen természetfeletti képességekkel megáldott társasághoz, mint ahogy azt én szeretném. Csodásmesés.

Halvány, homályos emlékek hada próbált betörni elmémbe, amit most nem engedhettem meg magamnak, mert elvonná a figyelmem, és ez végzetesnek is bizonyulhat, most, hogy sejtelmem sincs, mihez kezdjek. Nem ismerek mást, akin olyan fura változásokat tapasztaltam volna valaha, mint nem sokkal korábban magamon, és a gondolatra, hogy nem fognak hinni nekem, helyette kinevetnek, mi több őrültnek neveznek, a szívem összeszorult. Nem elég, hogy elmegyógyintézetbe akarnának zárni, ezzel valószínűleg még veszélybe is sodornám azt, akinek szólok.

Épp emiatt vetettem el korábbi tervem azon darabját, hogy Duncan rendőrfőnököt fogom megkérni, segítsen nekem. Továbbra is be tudna zárni egy cellába, de van egy sanda gyanúm, hogy aki először rám talál, az úgyis tőstül kitépné a rácsokat. Örülhetek, ha csak ennyit tesz, és közben nem lapít palacsintává másokat, legyen az a törvény őre, vagy annak áthágója.

Nem, teljesen biztos voltam benne, hogy nincs senki, akinek szólhatnék, és nem fog egyetlen tündér keresztanya sem előttem teremni, hogy megoldja helyettem a helyzetet. Pedig igazán jól jött volna egy, ha Hamupipőke egy nyamvadt bál miatt kiérdemelt közülük valakit, akkor igazán rám is szánhatnának egy kis időt. Egészen másféle vészhelyzetben forgok, és már elnézést, de nagyobb szükségem lenne valakire, mint egy bögyös szőkének, akit szobafogságra ítéltek, meg hogy kiválogassa a lencsét a hamuból.

Egyetlen vonallá préseltem a számat, de tudtam, hogy fölösleges ezen bosszankodnom, csak épp tehetetlenségemben, muszáj volt valakire haragudnom, legyen az akár egy kitalált mesefigura.

Lelassult a mozgásom, értelmetlennek láttam tovább rohanni, mivel még világos lévén jó páran mászkáltak az utcákon, és ha a keresőim közül valaki veszi a fáradtságot, és megkérdezi őket, hogy láttak-e egy barna hajú nőt errefelé szaladni, akkor tudni fogják merre mentem.

Korábban minél gyorsabban el akartam tűnni, de így, hogy viszonylag tisztes távolság állt köztem és a kollégium közt, inkább úgy döntöttem, hogy elvegyülök a tömegben, míg ki nem találom, merre keressek menedéket. Végül is kevésbé leszek feltűnő, mintha egyedül lennék.

Eddig fel sem tűnt merre fele megyek, csak cél nélkül vágtáztam, most viszont volt időm jobban körülnézni. Nem ismertem fel a környéket, bár lehet, hogy az eddigi megpróbáltatásaim miatt az agyam kezdte felmondani a szolgálatot, és képtelen volt még azzal is foglalkozni, hogy GPS-ként szolgáljon. Úgy néztem, ez a külváros része lehet, de nem olyan lerobbant környék, mint ahol Scottot találtuk előző éjszaka Jeffreyvel, tele szeméttel, vizeletszaggal, olyan házakkal, melyekről pergett a festék, és ahonnan az ember lánya legszívesebben fejvesztve menekülne.

Takaros kertes házak terültek el errefelé, mintha a Kertvárosi Magazin egyik példányába csöppentem volna, nagyrészt kétemeletes, vidám színekben pompázó családi házak mindenfele, ápolt gyeppel, gömbölyűre vágott bokrokkal, gondosan karban tartott virágágyásokkal. Meghitt volt, hívogató, igazi leányálom. Tudjátok: szép nagy ház, fehér kerítéssel, odaadó férjjel, kedves szomszédokkal, melynek kertjében a lurkók boldogan játszhatnak, anélkül, hogy szüleiknek aggódniuk kellene értük.

Láttam is ennek bizonyítékát, szétszóródott játékok a fűben, piros pöttyös labda a bokor alá szorulva, néhol a házak miniatürizált változatát is megcsodálhattam, ahol a lányok kedvükre játszhattak papás-mamást, habár tapasztalataim alapján a kisfiúk ezt nem élvezték annyira, mint ellentétes nemű társaik.

Széles mosoly terült szét arcomon, tetszett a kilátás, szívesen telepedtem volna le én is egy ilyen helyen. A munkából hazatérve kiülnék a verandára, magammal vinném egyik könyvemet, és néha-néha felpillantanék a kutyával hancúrozó szomszéd kisfiúra, elnézően figyelve ügyetlenségét, mert a skót juhász „picivel” nagyobb nála. Aztán kijönne az apja, hangos kacajjal ölébe venné gyermekét, megpaskolná az eb buksiját és bemennének a házba, hogy aztán együtt a család nekiálljon az ínycsiklandozó vacsorának.

Tovább ábrándoztam, egymást követték a képek.

Egy férfi, opálfekete loboncát copfba fonva kísér az előajtóhoz, majd lehajolva szenvedélyesen megcsókol, és türelmetlenségét bizonyítandó ölébe kapva bevonszol a hálószobába. Reggel az ebédlőben újságot olvas, míg én kávét főzök, s mikor odalépek hozzá, hogy teletöltsem bögréjét, a combjára ültet, és szerelmes pillantással megsimogatja gömbölyödő pocakom. Odakinn birkózik ugyancsak fekete hajú, de az én világos olívaszín bőrömet öröklő fiunkkal, s mikor kimelegedve felcaplatnak hozzám a verandára, csak mérhetetlen szerelmet és óriási boldogságot érzek, midőn egyforma folyékony arany szemükbe nézek.

Bamba vigyorral a képemen álltam egy barackszínűre festett ház előtt, míg rá nem jöttem, hogy az itteniek a végén még teljesen bolondnak néznek, és inkább tovaindultam, közben belül magam korholva, amiért leálltam álmodozni, miközben gyilkosok caplatnak utánam.

És mintha ez nem lenne elég, Raazelt képzelem el odaadó férjjelöltnek. Tisztára elment az eszem, annak az esélye, hogy ez valaha is megtörténik, eléggé közelít a mínusz végtelen felé.

Még ha ez matematikailag képtelenség is.

Az emberek itt boldog tudatlanságban, nyugodtan élnek, nekem pedig nincs jogom megzavarni kényelmüket. Senkinek sem hiányzik, hogy vérszomjas szörnyszülöttek essenek a nyakukba, akik az én nyomaimat követték idáig. Ez sokkal rosszabb lehetőség, mintha az egyetemen találnak rám, az utca tele van kisgyerekekkel, és nem lennék benne biztos, hogy ezek a vadállatok foglalkoznának-e bármennyire is az apró testbe zárt ártatlanokkal.

Akinek van lelkiismerete, az nem bánt gyerekeket, a börtönben az olyan rabokat, akik mégis megtették, keményen megbüntetik a többiek.

Azonban, akik engem üldöznek, nem hétköznapi emberek, és talán más becsületkódex szerint élnek, már ha van bármi, ami kordában tartja őket. Reméltem, hogy képtelenek lennének a felhozott vádra, de valami legbelül azt súgta, hogy hiába reménykedem.

Tovább sétáltam előre, most már figyelmen kívül hagyva a kertváros lakosságát, minden porcikámmal a körülöttem lévő zajokra összpontosítva. Az éj kezdett leszállni, egyelőre enyhe sötétség fedte be a látképet, de ez is elég volt ahhoz, hogy az emberek elkezdjenek otthonaikba szállingózni. Nem hibáztattam őket, legszívesebben én is bebújtam volna valahova, de per pillanat erre nem volt lehetőségem.

Örökzöld tuják, díszcserjék, virágzó bokrok mellett haladtam el, a levegő érezhetően kezdett lehűlni, és egyre kevesebb csapongó hang hallatszott. Lassan kezdtem elhagyni az otthon melegségét árasztó környéket, előrébb a házak jóval ritkásabban álltak, lehangolóbbnak tűntek, ahogy az itt futó erdő magába szippantotta némelyiket. A gaz felváltotta a valamikor egészségesen ápolt gyepet, futónövények, ha jól láttam, borostyán és iszalag nőtte be a kerítést, és helyenként az épületek oldalát.

Lehetne rosszabb is, gondoltam magamban, visszaemlékezve a sikátorra. Itt minden sokkal elhagyatottabbnak tűnt, de a természet közelsége valamelyest elvette az emberben keletkező rossz érzés élét.

Legalább friss volt a levegő, és az elburjánzott növényeket leszámítva tiszta a környezet. Nem volt telehajigálva üres italos dobozokkal, használt óvszerekkel, cigi csikkekkel, kiköpött rágógumival, és egyéb gusztusos dolgokkal. Egész kényelmes is lehet itt, a város forgatagától messze, talán, mint vidéken, legalábbis ahogy én képzeltem, mert világéletemben a nagyvárosban éltem. Az ember nyugodtan, elszigetelődötten élheti mindennapjait, ha úgy tartja kedve, élvezheti az erdőt, ugyanakkor nincs olyan messze a civilizációtól, hogy az zavaróan hathasson.

Jó pár percig ezen tűnődtem, míg szinte teljesen elhagytam minden fellelhető házat, és már csak a rengeteg terült szét előttem. Féltem bemenni, mert egyre sötétebb lett minden, és a fák nem álltak elég ritkásan ahhoz, hogy a holdfénynél kivehessem merre is tartok. Ugyanakkor tudtam, nem fordulhatok vissza új irányt keresni magamnak, mert ha valaki már most utánam üget, az csak előbb a karjaiba kaparinthatna.

Nem tetszett, hogy egyedül vagyok, és fogalmam sincs, mi merre van, de ez még mindig jobb, mint idő előtt összefutni az egyik pszichopatával, ne adj isten Raazellel, főleg úgy, hogy itt rajtam kívül senkinek sem eshet bántódása. Elég kárt okozok én egyedül is magamban, ha mindenféle fényforrás nélkül vágok neki az erdőnek, de az legalább a saját hülyeségem miatt lesz, nem azért, mert valaki rám támadt.

Tovább mentem az előre kitaposott ösvényen, annyinak örülhettem, hogy nem nekem kell elsőnek átvágni a térdemig érő fűben, hanem valaki, vagy valakik ezt már megtették helyettem. Így is kellemetlen volt, ahogy a fűszálak végigsimítottak a lábamon, egyszerre csiklandozott, és idegesített, ha rövidnadrág lett volna rajtam, még el is vághatták volna a bőröm.

Éljen a farmer, amúgy sem tanácsos hosszúnadrág nélkül túrázni indulni, na nem mintha előre tudtam volna, hogy itt kötök ki. Sajnálatos módon médiumi képességeim nincsenek, pedig lehet, hogy azoknak több hasznát venném az életben maradásért folyó küzdelemben, mint a fura vadmacskás tulajdonságaimnak, az éles szaglást, és a karmokat értve ez alatt.

Bár, hogy az álmok hogyan jöttek a képbe, arra nem volt ötletem.

Megálltam, gondolataim sebesen pörögtek, kedvem lett volna fejbe csapni magam, hogy ez korábban nem jutott eszembe.

Mikor az egyetemnél lemásztam a tölgyfán hátborzongató vadászösztön kerített hatalmába, és azon méláztam, hogyan fogok a prédámból lakmározni, míg rá nem ébredtem, hogy nincs ki a négy kerekem, ha ilyesmi után sóvárgok.

Aztán szúrást éreztem az ínyemben, és a kezem magam elé húzva konstatálhattam, hogy karmaim nőttek.

Amitől egy icipicit megijedtem, és elengedve a fa ágát, sikeresen belecsapódtam volna az aszfaltba, ha a korábbi ösztön nem jelentkezik újra, és húz ki a csávából. Ettől aztán megint a frász kezdett kerülgetni, ugyanis eddig nem történt velem ilyesmi.

Most azon filóztam, hogy ha újra ki tudnám magamból ezt hozni, akkor az segítene tájékozódni, továbbá kijutni az erdőből. Sajnos arra már nem volt ötletem, hogyan tudnám ezt előidézni. Ott a tölgyfa vastag ágán csak úgy megtörtént, hogy elkezdtem állatként gondolkozni, aztán meg valószínűleg az életösztön miatt jelentkezett újra, de jelenleg nem vágyom embert, vagy mást enni, és nem is vagyok életveszélyben.

Ki kell találnom valamit, ami segíthet, de azon kívül, hogy felmászhatnék egy fára, és direkt megpróbálnék leesni, nem jutott jobb eszembe. Más nem igazán van itt, ami megijeszthetne annyira, hogy újra karmaim nőjenek.

Úgy döntöttem megpróbálom a fás lehetőséget. Körbenéztem, a feketeség egyre jobban felerősödött. Sietnem kellett, ha nem vaksötétben akartam a tervet véghezvinni.

Elindultam a magas fűben, letérve az eddigi csapásról, újat vágva magamnak. Óvatosan lépkedtem, nem akartam csalánban találni magam, mert hiába a nadrág, néha ezek azon keresztül is képesek megcsípni, nekem meg mi sem hiányzik jobban, minthogy emiatt vakaródzhassak egypár napig.

Ugyanez igaz a szúnyogokra is, de azokkal most úgy sem tudok mit csinálni. Arra oda tudok figyelni, merre teszem a lábam, de egy 10 milis bogarat már nem olyan könnyű észrevenni, és el is hessegetni. Ha egy nyamvadt szúnyog most kipécézte magának az én vénámat, akkor max azon moroghatok, hogy tűnne el a balfenéken, aki létrehozta ezeket az élősködő élőlényeket.

Már elnézésedet kérem Uram, de komolyan, mi szándékod volt azzal, hogy ezeket létrehoztad? Vagy csak szórakoztat, hogy kiröhögheted az embereket, akiket megcsípett ez a jószág, ezzel vissza-visszatérő égő, viszkető érzést hagyva maga után? Nagyon jó humorra vall a dolog…

Miután befejeztem a zsörtölődést, sikerült kiválasztanom egy olyan juharfát, aminek a törzse másfél méter után kétfelé ágazott, így könnyebb mászást téve lehetővé.

Mindkét kezemmel belekapaszkodtam egy lehajló ágába, és karizmaimat befeszítve, egyik lábam a másik után téve sikerült eljutnom arra a szintre, hogy beakaszthattam lábfejem a szétváló részbe, majd kicsivel több erőfeszítéssel feltornásztam magam annyira, hogy a lábaim úgy álltak, mint mikor vágáshoz szétnyitod az ollót. Igaz az altestem így még a többi részem fölé magasodott, de a biztos helyzetet megtalálva, megragadtam két fentebbi ágat, és felhúztam magam lovagló ülésbe.

Ezzel meg is volnánk.

Felálltam, és lassan elkezdtem felfelé mászni a szétnyíló törzs egyik felén, de csak olyan magasra mászhattam, ahol a fából kinövő ágak még képesek eltartani. Úgy akartam tenni, mintha véletlen leesnék róla, és reméltem, hogy majd így megint előjönnek vadállati ösztöneim, de nem akartam megkockáztatni, hogy ténylegesen bajom essen. Azzal nem megyek sokra, hogy állatiasodott formámban kinyúlok egy ágért, és az ahelyett, hogy megtartana, inkább letörik.

Megálltam egy bizonyos ponton, és teljes testsúlyommal egy vékonyabb, de még elég széles ágra nehezedve elkezdtem kijjebb kúszni. Először megbizonyosodtam róla, hogy van a közelben olyan hajtás, ami elég masszív lesz, ha esés közben megrántom, aztán, még mielőtt lett volna elég időm visszakozni, gyorsan elengedtem a juharfát, és életemet a jószerencsére bíztam.

Éreztem, hogy zuhanok, a levegő függőlegesen suhan el mellettem, egyes kisebb ágak megcsapták az arcom, a karom, és ezzel felsértették a bőröm. Az ajkam széthasadt, fémes ízt éreztem, ahogy a vér a sebből belém csorgott. Forró volt, édes és sós, perzselte a nyelvem, az ízlelőbimbóim ujjongtak, ahogy lenyaltam a maradékot.

A szúró fájdalom újra jelentkezett, de most nem ijedtem meg, átadtam magam, ujjaim ismét 5-6 centis karmokban végződtek, fogaim megnyúltak, a nyelvem karcolták. Minden kétséget kizáróan tudtam, hogy tépőfogaim nőttek, vicsorogtam és korábbi feltevésemmel ellentétben, nem kaptam el egy másik ágat sem, helyette esés közben kicsavarodtam, hogy a föld szemtől szemben legyen velem, és, mint a mondás tartja a macskákról, talpra estem.

Milyennek láttam a dolgokat? Ragyogóbbnak. A hangok még tisztábban csengtek, és az illatok is erőteljesebbek lettek. Erős késztetést éreztem, hogy négykézláb vágjak neki az erdő sűrűségének, de végül erőt vettem magamon, és felegyenesedtem. Elégedetten néztem hosszú karmaimra, szám kitátva, fogaim megtapogatva tudatosodott bennem, hogy tényleg óriási, borotvaéles tépőfogakkal rendelkezem. Olyannal, amit egyesek szeretnek kilyukasztva, bőrszalagra húzva nyakláncként hordani.

Mintha ezzel akarnának másokat meggyőzni, hogy milyen tökös vadászok, legyőztek egy vadállatot, és bizonyítékként megtartották egy darabját, holott igazából a sarki szuvenír boltban vették a fogat, és max a Discovery Chanelen, jobb esetben, az állatkertben láttak olyan állatot, akihez a tépőfog tartozik.

Hideg félmosolyra húztam a szám, ami a kilátszódó pengeéles szájékszerek miatt elég hátborzongatóra sikeredhetett, de mivel senki sem tartózkodott egy légtérben velem, nehéz lett volna messzemenő következtetést levonni a mostani külsőmről. A hátizsák továbbra is rátapadt a hátamra, szóval mindenem a helyén. Felemeltem a fejem, beleszimatoltam a levegőbe és rögtön meg tudtam állapítani, merre kell tovább mennem.

Most nem voltak körülöttem emberek, nem láthatta senki sem, ahogy az éjszakában rohanok, át-átugorva gödröket, nagyobb köveket, tüskés bozótokat, néha az erdő fáinak földből kinövő gyökereit, amelyekben, ha nem láttam volna ilyen élesen, biztos hasra estem volna.

Messzebbre láttam, mint eddig bármikor, mintha beépített optikai zoommal lennék felszerelve, választhattam, hogy attól, ahol épp álltam, mennyire akartam távolra látni, csak összpontosítanom kellett hozzá, így előre észrevettem a lehetséges akadályokat és könnyen kikerültem őket.

Szélsebesen haladtam előre, alig pár perc alatt magam mögött hagytam a sűrűbb részt, egyre kevesebb zavaró tényező állta az utam, az illatok is kezdtek megváltozni, valahogy halállal, elmúlással teltek meg, mégis tiszteletet ébresztettek bennem, rettegés helyett. Mire kijutottam az erdőből, és látszögemet csak két-három hársfa töltötte be, rájöttem, hogy az illat honnan származik.

Túljutva a rengetegen egy vékonyka patak keresztezte utamat, lelassítottam, majd ráérősen lesétáltam a felém eső parton. A vízhez érve kirázott a libabőr, semmi kedvem nem volt átgázolni rajta, szerencsére akadt pár nagyobb kő a folyamban, amiket használhattam a túlpaltra való jutás érdekében. Mintha csak ugróiskolát játszanék, kecsesen átszökkentem egyikről a másikra, és egy szempillantás alatt a másik oldalon teremtem.

Fellépkedve a nedves avaron, a St. Elizabeth temető terült el előttem, teljes pompájában. Igen, az, amelyikre korábban azt mondtam, hogy az ötös parcellájának bal szélső sorában helyet kapó egyik márványsírban fognak eltemetni, miután éhhalált szenvedek, amiért drágalátós barátnőm minden ehetőt és ehetetlent lenyom a torkán, másoknak még egy morzsányit sem hagyva belőle.

Halvány lilám sem volt róla, hogy a temetőt és azt a takaros kertvárost ez az erdő választja el, de most már ezt is tudom. Hiszen, ahogy mindig mondják, az ember születésétől kezdve a haláláig tanul. Sőt, ez a folyamat már az anyaméhben elkezdődik. Mert az ember úgy tanul, hogy érzékeli, megfigyeli környezetét. Az élmények, események mély nyomokat hagynak az emlékezetünkben, néha csak rövid ideig, néha tartósan, életünk végéig. Na, de nem most van itt az ideje ezen filozofálni, később is ráérek kifejteni a véleményem.

A St. Elizabeth, mint azt neve is sugallja egyházi tulajdonú, keresztény temető (bár nem mindig volt az), melyet az északi oldalon kőfallal, itt csak sűrű sövénnyel vettek körbe, amelyen minden további nehézség nélkül könnyen átmászik bárki, ugyanúgy, ahogy gyorsan én is tettem. A temetőkertnek van egy emlékhellyé alakított területe, amely az M3-as összekötő út mellett található, itt még időlegesen működő turista-kiszolgáló pavilon is áll. Elég jelentős kiterjedésű, a különböző korú és típusú síremlékeken túl található még itt egy templomrom és egy lefedetlen kerek-torony is.

Itt volt az 5. században (minő meglepő) St. Elizabeth által alapított monostor, és a területen kialakult temető őrzi a régi létesítmény romjait, emlékeit, s ugyanakkor folyamatosan használatban van temetőként.

Főként ennek köszönhető, hogy a temetkezési emlékek történelme során végbement szerkezeti- és stílusbeli fejlődést és átalakulást szemléletesen meg lehet figyelni. Az én kedvenceim a kelta nagykeresztek, ha nem néznének hibbantnak, akkor simán rendeltetnék egyet magamnak, és kiállítanám a szobámban. Már ha lenne rá pénzem, aminek inkább híján vagyok.

Ahogy a sírok között lépkedtem, éreztem valami enyhe elektromos rezgést, amitől felállt a karomon a szőr. Morogva forogtam körbe-körbe, mire rájöttem, hogy amit érzek, az nem más, mint a föld megszentelése által hátramaradott védőenergia. Enyhén érezhető volt egy másfajta energia is, jobban rákoncentrálva megértettem, hogy az a temető legrégebbi helye felől áramlik. Ősi csontok vannak oda eltemetve, hatalmas energianyaláb védi nyugalmukat, és a környezetében lévők hamvait is. Ahol most álltam, a kétféle erő összekeveredett, és ettől majdnem még a hajam is égnek állt.

Pár perc elteltével a zizegés alább hagyott, és már nem borsódzott tőle a hátam. Az együttes energiatöbblet megvizsgálta szándékomat, és végül elengedett, mivel nem talált veszélyesnek. Elgondolkodtam, hogy korábban, mikor itt jártam sosem éreztem, hogy láthatatlan erők így átvizsgáltak volna, mint a kórházi röntgengép a betegeket. Hirtelen leesett, hogy minden bizonnyal csak a természetfeletti képességekkel rendelkezőkre van a hely ilyen hatással, az átlagemberek nem észlelnek semmi furcsát a temetőbe lépve.

A gondolatot tovább véve, vajon igaz, hogy vámpírok és démonok nem léphetnek megszentelt földre, mert egyszerűen porrá égnek, ha megpróbálják? Vagy lehet, hogy csak a gonoszak gyulladnak ki. Egyáltalán vannak jó vámpírok meg démonok? Léteznek egyáltalán? És ha léteznek, akkor én mi vagyok? Végül is nem lettem egy kupac hamu, úgyhogy Istennek semmi problémája velem. Egyelőre örüljünk ennek, aztán majd foglalkozom a hovatartozásom kérdésével.

Elindultam a temető eleje felé, ha kimegyek az útra, talán stoppolhatok valakit, aki elvisz egy másik városba. Lassan lépkedtem, erősen hegyeztem a fülem, hogy hallok-e valami neszt. A tépőfogaim és a karmaim már visszahúzódtak, de az érzékszerveim még mindig a maximumon pörögtek. Elvileg ilyen állapotomban senki se jöhet a közelembe, anélkül, hogy észre ne venném. Mostanra teljesen besötétedett, tekintetemet a város alkonyati egének sötétjébe fúrtam, a fénynek már csak a leghalványabb nyomait lehetett látni.

Céltudatosan haladtam a feketére festett kovácsoltvas kapu felé, közben elmentem az itteni kedvenc keresztem mellett. Vaskos, 3 méter magas, szerkezetileg a nagykeresztek klasszikus tagolásához híven talapzatból, körmotívumba fogott kereszttel díszített középpillérből és kősapkából áll. Díszítése nagyon szép, elegánsan síkban tartott, szalagmintás arabeszk-hatású.

Nem „Biblia-kereszt”, reliefdíszítéséből teljesen hiányzik az alakos ábrázolás, helyette a kelta fém-és ékszerdíszítéseknél megszokott átfonódó szíj-és spirálmintákkal találkozhatunk. Hátsó oldala teljesen puritán, a felületek fonatmintás keretezésén kívül csak a kereszt karjain és közepén elhelyezett öt félgömb-minta található, ez persze nem csak a hátán, hanem az elején is. Egyszer Aife mesélte, hogy az ötös szám kelta mitológiából származó misztikus szám.

Van még két darab másik nagykereszt, továbbá egy hosszúkereszt, amelyek vannak ugyanennyire érdekesek, és szépek, de a pálmát nálam akkor is a fentebb említett példány viszi. Az egyik a temetőkert középtáján található, sötétszínű, gránit-kőből készült, jó fizikai állagnak örvend, de a tiszta levegő miatt sajnos zuzmófoltos.

Van még egy a temető déli szélén, melynek díszítése alapvetően dekoratív, főmotívuma a mindkét oldalon a kereszt-elemen elhelyezett ötös domborulat, s ezek különlegessége, a rajtuk alkalmazott „triskelés” (hármasforgós bevágás). Sajátos jellegét a viszonylag modern összhatáson belül megjelenő, átvitt allegorikus értelmet is hordozó elemek alkalmazása adja, mint például a legalsó ábramezőben megjelenő sárkányfejek.

A hosszúkereszt olyan 6 méter magas lehet, a temető bejáratánál kapott helyet, bár kicsit rosszabb állapotban maradt meg, mint az előzők, de még így is, sudár magasságával a körbevevő térség dinamizmust sugárzó, monumentális középpontját képezi.

Míg a keresztek fejben való elemzésével voltam elfoglalva, el is értem a klasszikus barokk kovácsoltvas kapuig. A kaput sosem zárják kulcsra, amit régen egyáltalán nem értettem, hisz így semmi sem védte az elhunytak nyughelyét a sírrablóktól. Igaz, hogy a temető végét elkerítő sövényen könnyen átmászhat az ember, de csak akkor, ha úgy, mint én, az erdő felől érkezik, ami azért az egyszerű embereknek nem olyan egyszerű.

Oké, ez egy kicsit úgy hangzott, mintha feljebbvalónak gondolnám magam, amolyan természetfeletti árja népség tagjának, ami természetesen nem igaz.

Szimplán megállapítottam, hogy nekem könnyebb dolgom van a kiélezett érzékeimmel, mint nekik, ettől független nem lehetetlen másnak az erdőn keresztül idejutnia, na, de komolyan, melyik sírrabló annyira elszánt, hogy ezt az utat válassza?

Mondjuk így se, úgy se hallottam még arról, hogy az utóbbi években kirabolták volna valamelyik nyughelyet, vagy elvitték volna valamelyik nagykeresztet, amelyek csak értékesebbek, mint a temető többi részén lévő síremlékek, vagy legalábbis az értékesebb darabok közé valók.

Eszembe jutott az elektromos bizsergés, az ittenieket védő ősi, szent energia, és értelmet nyert, miért nincs szükség rá, hogy zárják a kaput. Lenyomtam a kilincset, óvatosan körbekémleltem, hogy les-e bármi fenyegető rám odakintről. Nem láttam, nem hallottam senkit sem, a biztonság kedvéért azonban beleszimatoltam a levegőbe.

Mielőtt még feldolgozhattam volna a cédrus és vanília egyvelegét, valaki egy átlátszatlan zsákot húzott a fejemre, a Maggiesben történtekhez hasonlóan egyetlen mozdulattal feldobott a vállára, és sietősen elindult (sejtéseim szerint) nyugati irányba. Annyira lesokkolódtam, hogy még ellenkezni is elfelejtettem, hagytam, hogy a rohanás végeztével bedobjon valahova.

Miután visszatért a lélekjelenlétem, levettem a zsákot és konstatálhattam, hogy egy autó hátsó ülésére lettem behajítva.

Az illető ekkor ránehezedett a hátamra, és gyors mozdulatokkal valami ragacsos anyagot tekert körbe a csuklómon, majd lejjebb csúszva a bokámon. A súly megszűnésével egy időben hallottam az ajtó becsapódását, elrablóm bekászálódott a vezető ülésre, lenyomta az automatikus zárat és tövig nyomva a padlógázt nekiindult az éjszakának. Próbáltam feljebb tornászni magam az ülésen, de a szigetelőszalag erősen tartott, és képtelen voltam akárcsak egy centit is arrébb mozdulni.

Amennyire tudtam, megemeltem a fejem, de csak a férfi tarkóját volt szerencsém szemügyre venni. Rövid, ezüstszürke haja katonásan vágott, alatta valami stilizált tetoválás körvonalai látszottak, de abban a kevés fényben, amit a csillagok és a hold világítása adott, nem igazán lehetett kivenni, pontosan mi is lenne a bőrére varrva.

Talán valami bandatetkó.

Gondoltam magamban, mikor mobilját a füléhez emelve ennyit mondott jól érthetően: - Megvan a lány.