Draer - Tizenharmadik fejezet

    Először is elnézést, amiért ilyen sokáig tartott, hogy végre valami használható olvasnivalót hozzak. Tudom, hogy vannak visszatérő olvasóim, akik várják a folytatást, főleg a Draer-ét (a szavazásból ítélve), de eddig nem volt lehetőségem írni. Ahogy mondani szokás azt, egyetemistaként élni nincs erőm, meghalni meg nincs időm... Ebben az évben kicsit halmozódtak a tennivalóim, úgyhogy ha volt is szabadidőm a kollégiumban, arra nem vitt rá a lélek, hogy leüljek írni. Meg az utóbbi pár hét volt a 'hajrá', mikor az ember azon küzd, hogy meglegyen az aláírás, minden jegyzőkönyv, beadandó le legyen adva, és ezzel szenvedtem is egy kicsit.

    De most van egy kis szünetem. Igen, elviekben vizsgaidőszak lenne, gyakorlatilag az egyetemi épületek január első hetéig zárva vannak, úgyhogy hazajöttem, kipihentem magam, és most úgy néz ki, hogy képes vagyok leülni pötyögni valamit a billentyűzeten. Amíg rá nem kényszerülök, hogy tételeket dolgozzak ki, addig meg próbálok még ezen a fejezeten kívül mást is összehozni. De nem ígérek semmit. Mindjárt Karácsony, és akkor lehet megint mással leszek elfoglalva, aztán Szilveszter, és a végén kilyukadok ott, hogy muszáj tanulnom, az írás meg megint szüneteltetve van. Na majd meglátjuk. Reméljük a legjobbakat :)

    Hozzászólást szívesen fogadok, kíváncsi vagyok, hogy ennyi hónap kihagyás után tartom-e a színvonalam.

   Ui.: ha pénteken vége a világnak, akkor legalább a bűvös 13-ig eljutottam... Kac-kac.

ĐoTty

Tizenharmadik fejezet

Elfoglald a helyed a klánban.

Valószínűleg csak másodpercekig álltam szótlanul, de nekem úgy tűnt, mintha órákon át visszhangozna ez a mondat a fejemben.

- Képtelenség – suttogtam. – Ez biztos valami félreértés... Hogy én, hercegnő? Még álmaimban sem.

Próbáltam racionálisan gondolkodni, de a láncok, melyek még az általam hitt valósághoz kötöttek, kezdtek szemenként szétperegni. A macska mivoltomat könnyen elfogadtam. Azt is, hogy Raazel démon. És sok más egyebet, de ez... Túl sok. Egy hercegnői státusz alapjaiban változtatja meg az életemet. Egy bizonyos csoporthoz köt, ebből következően nem lehetek kóbor kiscica. Nem lehetnek...

Saját vágyaim.

Zsibbadtan álltam, Raazel még mindig a szemeimbe nézett, és tudtam, hogy megértette a gondolataimat. Egy pillanatra megkönnyebbülés látszott gyönyörű arcán, amiért a titok súlya lekerült róla, majd iszonyú veszteség, mert mindennek meg kell változnia közöttünk. A gyomrom görcsbe rándult, de uralkodnom kellett magamon. Rajta kívül senki sem tudhatja meg, hogy mit érzek. Hogy a világom, a szívemmel együtt romba dőlt.

- Köhm – vonta magára Kay mindkettőnk figyelmét. A kíváncsiság apró fénypontjai égtek mogyoróbarna íriszében. Rossz érzésem támadt tőle, mintha beleláthatna a fejembe, holott semmi keresnivalója ott. – Szóval tubicáim, ideje lenne hazamenni.

- Haza? Hova haza?

Amíg nem rólam van szó, addig azt csinálhatunk, amit csak akarunk.

- Oda, ahol a klán él. Xonába.

- Soha nem hallottam róla... – kezdtem ideges lenni.

- Nem vagy vele egyedül. Jól titkoljuk a létezésünk. Azt csak megérted, hogy nem lenne szerencsés, ha átlagos emberek tévednének egy falka vadmacska közé. Ennek elkerülése érdekében, csak az tud Xonáról, akinek feltétlenül szükséges tudnia róla. Persze az ott lakókat leszámítva.

- Vagy úgy. Azt hiszem, nem kell több kérdést feltennem...

- Nekem azért lenne egy – valamiért rossz előérzetem lett, amint Kay megszólalt – Javíts ki, ha tévednék, de egészen úgy tűnik, hogy az alatt az ing alatt nincsen rajtad mellt –

Raazel dühtől tágra nyílt pupillákkal készült rávetni magát Kayre, én meg majdnem szívrohamot kaptam, mert ezzel rögtön leleplezne mindkettőnket. Meg akartam állítani a kitörni készülő vihart, de végül nem volt rám szükség.

- ELÉG! – Dwayne hangja, mint az ostor, úgy csattant mindnyájunkon, fantombizsergést hagyva érzékeinken. – Se a Másodkapitányom, se én nem tehetünk megjegyzést a Hercegnő kinézetére. Ha legközelebb úgy dönt, hogy pőrén fog előttünk cigánykerekezni, te akkor is befogod a pofád, lenyeled a nyelved, és teszed a dolgod, különben eszközölöm Silasnál a nyugdíjazásod. Érthető voltam? – Úgy éreztem, a levegő jó húsz fokot csökkent.

- Érthető – forgatta Kay a szemeit.

- Érthető, mi?

- Érthető, uram – a Dwaynnek járó megszólítást alkalmazta, a megfelelő hangsúllyal, mégis úgy éreztem, hogy ez az egyetlen szó tele van megvetéssel.

Valami történt közöttük. Elméláztam volna rajta, hogy vajon micsoda, de Dwayne hirtelen az orrom elé állt, és ez annyira sokkolt, hogy minden gondolatom menekülőre fogta.

Nem értem, miért van rám ilyen hatással. Mindketten idegenek, de Kaytől nem igazán tartok, tőle meg démonűzéssel védeném magam.

- Hercegnő? Majd azt még meglátjuk. – mormolta az orra alatt, hogy csak én hallhattam. Megfogta a kezem, a szájához emelte, és finoman rányomta szirompuhaságú ajkait. – Mától véremmel, és életemmel szolgálom Xona törvényes örökösét. A Vörös Karmok a pajzsod, mely sosem hagy el.

Felegyenesedett, közben elengedte a kezem. Csókja nyomán fájdalmasan égni, viszketni kezdett a bőröm. Legszívesebben súrolókefével ledörzsöltem volna magamról minden tőle származó molekulát, de nem tehettem. Megértettem, hogy nem bízhatok benne. Egy szemkápráztató kristályba zárt gonosz szellemre emlékeztetett. Vigyáznom kell vele, mert ha nem, elpusztít.

Ilyen egy erős ellenfél. Érdekes módon nem csak félelmet, de valamiért izgalmat is keltett bennem annak a gondolata, hogy egyszer meg fogok vele küzdeni. És akkor vagy ő, vagy én...

- Köszönöm – feleltem végül, és rámosolyogtam. Nem mutatott semmi reakciót. Azt hiszem tényleg cigánykerekezhetnék előtte meztelenül, akkor se rándulna meg egyetlen arcizma sem.

- Indulhatunk most mááár? – türelmetlenkedett Kay.

- Igen – hunytam le a szemem. Mikor kinyitottam, Raazelt kerestem volna a pillantásommal, de ő közben Dwaynnel együtt elindult a Captivához. – Raaz?! –

- Sss – fogta be Kay a számat. – Együtt fognak menni, mert a démonfiú jelentést ad a Parancsnoknak.

- Mhfmk – értetlenül ráncolta a homlokát, majd elvette a tenyerét, és hagyott szóhoz jutni – Miért?

- Véget ért a feladata. Vigyáznia kellett rád, és épségben eljuttatni Xonába. De mikor elmenekültél előle, szólt nekünk, és a nagyapád úgy döntött, hogy segítséget küld előre. Mi is jártunk a temetőnél, ahonnan elraboltak, de mire a fakunyhóhoz értünk, már csak hullákat találtunk. Nem gondoltam volna, hogy egyedül elbánik velük, és utána ilyen messzire juttok. De azt hiszem, nekünk is van némi hasznunk, mert itt sikerült beérni titeket, és még meg is menthettelek. És, nos, most már a mi felelősségünk vagy.

Egy ideig nem tudtam mit mondani. Kay láthatóan úgy döntött, hogy vége a beszélgetésnek és elkezdett egy fehér kisteherautó oldalához terelgetni. Odaérve balra húzta az ajtót, betessékelt és ő is beszállt utánam, maga mögött zárva az ajtót. Lekuporodtam a földre, és emésztettem a hallottakat. Még poénkodni sem volt kedvem azon, hogy egy ilyen járgány akciófilmekbe való. Inkább ezzel kellett volna elrabolni.

Habár, bizonyos szemszögből nézve megint el vagyok rabolva.

- Nem egyedül győzte le őket – Kay először nem hallott meg, mert a sofőrnek adta ki az utasításait, de aztán kérdőn felém fordult – Ott, mikor elraboltak. Igaz, ő mentett meg, mindenkivel megküzdött miattam, de a legvégén az egyiküket én öltem meg. Én is megmentettem őt...

Nem vártam választ, csak bámultam magam elé. Mindenesetre úgy éreztem, hogy ezt el kell mondanom. Tudniuk kell, min ment át miattam.

- Ez a dolga. Nem lett volna szabad veszélybe sodornia téged.

Mi – a – fasz?

- Fogd be! – keltem ki magamból. – Senkinek nem kéne a saját életét áldoznia ismeretlenekért. De ő mégis kockáztatta a sajátját értem. Nem is egyszer. Előbb-utóbb mindig ott termett, ha bajba kerültem, és minden egyes esetben megvédett. Nem is lehetek elég hálás neki. Az a legkevesebb, hogy én is megvédtem őt. És hogy emiatt veszélybe kerültem? Hogy megsebesültem? Nem érdekel addig, amíg őt életben tarthatom! – a szám elé kaptam a kezem, mikor tudatosult bennem, hogy mennyire elszaladt velem a ló. Szinte bevallottam, hogy milyen sokat jelent nekem Raazel. Nem lett volna szabad, hisz ezt a tudást felhasználhatják ellenem. Leeresztettem a karom, és a combomba markoltam – Bocsáss meg. Nem kellett volna kiabálnom veled.

- Felejtsük el. – tette a tenyerét a kézfejemre, míg rá nem néztem – Hercegnő vagy. Úgy beszélsz velem, ahogy neked tetszik.

- Inkább megpróbállak emberszámba venni, minthogy kutyaként kezeljelek.

Meglepődöttség suhant át az arcán, majd színtiszta öröm ült ki vonásaira.

- Hálás vagyok.

Érdekes. Ezek szerint nem bánnak jól vele?

- Kay.

- Igen? – mosolygott még mindig.

- Mások... Vannak, akik nem aszerint viselkednek, mint ahogy én szeretnék veled? Akik... Inkább tartanak háziállatnak, vagy haszontárgynak, mint élő embernek? – elkomorodott. Francba. – Nem kell róla beszélned, ha nem akarsz. Úgy értem. Talán tényleg Hercegnő vagyok, de nem adom parancsba, hogy olyanokat mondj el, amit nem szeretnél.

- Igazából azt nem adhatnád parancsba, hogy erről beszéljek, mert semmi köze a klán érdekeihez. De ha ilyen kedvesen viselkedsz, akkor nincs okom arra, hogy nemet mondjak neked.

- Óh. Értem. Akkor?

- Igazából kicsit bonyolult a helyzet. Nem viselkednek úgy velem, mintha háziállat lennék, de az, hogy a Vörös Karmok Másodkapitánya vagyok, kissé megnehezíti a dolgom. Meg kell felelnem bizonyos viselkedési formáknak. Mi azért létezünk, hogy az uralkodó vérvonal tagjait óvjuk. Legfőképp a Hercegnőt, és persze az aktuális uralkodó párt. Jelen esetben azonban nincs ilyen pár, csak Silas, az ön, vagyis a te nagyapád.

- Mi történt a – nagyanyámmal?

- Ezt nem az én tisztem elmondani. – morcosan néztem rá – Sajnálom, biztos vagyok benne, hogy érdekel a családod, de jobb lesz, ha erről a témáról a nagyapádat kérdezed.

- Ez nem normális – fontam keresztbe a karjaim – Nekem van családom. Az apám, Alex Werren állatorvos, az anyám, Sandra Werren pedig általános iskolában tanít irodalmat.

- Ők a nevelőszüleid.

- De – akartam ellenkezni, aztán rájöttem, hogy igaza van. Ha az igazi szüleim lennének, akkor tudtak volna arról, hogy más vagyok. Nekik is másnak kéne lenniük. Két embernek nem születik olyan gyereke, aki párduccá tud változni. Mi ennek a tanulsága?

Sejtelmem sincs róla, hogy kik a szüleim.

- Úgy látom, megértetted.

- Igen. Nem lehetnek ők a vér szerinti szüleim. De nem számít. Ők neveltek fel, megvigasztaltak, ha valami bántott, veszekedtek velem, ha hülyeséget csináltam, és legfőképpen szerettek, mindig, minden körülmények között. Ők az a család, amit jelenleg ismerek, és örökre a családom része is fognak maradni. – erre pár percre elnémult.

- Nem olyan vagy, amilyenre számítottam – láthatóan elgondolkodott.

- Rosszabb?

- Nem – vigyorgott, amitől nekem is vigyoroghatnékom támadt. Talán egy kissé megkedveltem... – Sokkal rosszabb – erre a vállába bokszoltam, de ő csak nevetett rajtam. – Oké, vicceltem. Jobb vagy, mint amit először gondoltam.

- Szerencséd – öltöttem rá nyelvet. Mikor rájöttem, hogy mit csináltam, nyakig vörösödtem és gyorsan a cipőm orrát kezdtem fixírozni.

- Örülök, hogy ilyen közvetlen vagy velem. – mondta, de én egy milliméternyit sem mozdítottam el a tekintetem. Túlságosan is zavarban voltam. A dolgok nem úgy alakulnak, ahogy kellene. – Azt hiszem, az öcsémen kívül senki sem mer így viselkedni velem.

- Azért van, mert... Nem is tudom. A csipkelődéseddel emlékeztetsz a legjobb barátnőmre. Nagyon hiányzik, és az űrt egy kissé betölti bennem az, hogy te ilyen téren hasonlítasz rá. Meg ott van az is, hogy valami megmagyarázhatatlan kötődést éreztem irántad, mikor először találkoztunk. A hangod megnyugtatott. Vagy lehet te voltál az, a jelenléted. Nem is értem, mintha egy régi baráttal találkoztam volna. Közben meg Dwayne a frászt hozta rám.

- S’elian.

- Hogy mi? – Milyen nyelven beszél ez?

- S’elian. Mikor olyan érzésed támad, amit az előbb mondtál. Elmagyarázom. Fekete párduc vagy, ahogy én is, habár te különlegesebb. Megéreztük egymást. Lesznek még benyomásaid, mikor a többiekkel találkozol, de ez csak a klánon belül működik. A te állati érzéked valószínűleg még erősebb is, mint a miénk. Én csak annyit éreztem, hogy rendes leszel velem, míg én benned ösztönös bizalmat ébresztettem. Dwayne pedig –

- Úgy éreztem, hogy jobb ha tartom tőle a távolságot.

- Öhm, igen. Ez végül is szintén a te védelmed szolgálja. Az első benyomás teljesen más értelmet nyer a klánon belül. Mi sem vagyunk egységesek, lesznek, akik elleneznek téged, mint Hercegnőt, mert nem ismernek. Ha valakire úgy reagálsz, mint a Parancsnokra... – rövid szünet –Amondó vagyok, hogy a legféltettebb titkaidat ne vele oszd meg.

- Nem állt szándékomban – húztam fel a szemöldököm. Amolyan „ezt még a hülye is tudja” fejjel nézhettem rá.

- Helyes – ragyogó félmosolyra húzta száját.

- Akkor térjünk vissza a többiekkel való kapcsolatodra.

Félrehajtotta a fejét, és valahova a vállam fölé bámult. Nem tudom miféle múltbéli szellemek repkedtek a hátam mögött, de úgy válaszolt, hogy továbbra is azokat figyelte.

- Igazából a klán többségével viszonylag jóban vagyok. Mindenki örömmel fogadott minket Xonában, attól független, hogy az öcsémmel árvák vagyunk. A gyerekek, és a szüleik is megszerettek minket, és Silas figyelme is megakadt rajtunk. Elsősorban rajtam. Tudod, van több unokatestvéred is, közülük páran pedig hozzám hasonlóan a Vörös Karmok tagjai. Ahhoz azonban, hogy ide bekerülhess, úgy szólván a krémek krémjébe kell tartoznod. Nem főnemesi értelemben, hanem a képességeidet tekintve. És az, hogy mennyire vagy erős, meg az, hogy mennyivel válhatsz jobbá, akkor derül ki, mikor először átesel az átváltozáson, ami pubertáskorban szokott lenni az alakváltóknál. Az egyetlen kivétel, akiről tudok, az meg te vagy, hisz a húszas éveidben váltál teljesértékű macskává.

- Ne mondd már, hogy még ebben is különc vagyok. Egy „hibás termék” táblát kéne a nyakamba akasztanom – duzzogtam az orrom alatt.

- Nem vagy hibás – nézett végre rám a szellemei helyett – csak más, mint mi. Jobb, mint mi. De az megint nem az én tisztem, hogy ezt elmagyarázzam neked.

- Kezdesz olyan lenni, mint Raazel. Ő is folyton csak ködösít előttem, hogy maaajd megtudom, amit meg kell tudnom, addig meg csücsüljek vígan a pihe-puha popsimon, és ne szóljak bele a nagyok dolgába. Annyit mondhatok neked is, mint amennyit neki: nyasgem!

- Hmm, szóval pihe-puha popsid van? – incselkedett negédesen. Villámló szemekkel készültem képen törölni, mígnem felpattant és biztos távolságba hátrált előlem. – Értem, popó téma sztornó, mert levágod a fejem, és egy botra szúrod, hogy utána a kertedet díszítse. Vagy tévedek?

- Helyes a meglátás. De lehet, hogy nem csak a fejedet vágnám le – tekintetemmel sokat mondóan szuggeráltam katonai gyakorlójának csípőtájék alatt elhelyezkedő tartalmát. Azt vártam volna, hogy ideges nyelések közepette rejtegetni próbálja becsességét, ehelyett kihúzta magát, és csettintett egyet, míg az arcára nem összpontosítottam.

- Az a részem még hiányozna valakinek, és most nem csak magamra gondolok. Mellesleg arról volt szó, hogy nem akarsz kutyaként kezelni, úgyhogy a kasztrálásomra irányuló gondolatokat inkább fektesd valami másba. Mondjuk süss sütit nekem.

Majdnem kiestem a számon, úgy ültem ott bambán, meresztettem a szemeimet, és nem akartam elhinni, hogy ezt mondta nekem.

- Sütit... – szólaltam meg végül – A francokat sütök én neked sütit, mindjárt meggondolom magam, és inkább keresek egy kutyanyakörvet.

- Csak azért mondod ezt, mert nem tudsz sütni – kacsintott egyet.

- Elmész a – picsába.

- Talán nincs igazam? – vigyorgott a gyötrődéssel egybekötött zavaromon. Az ujjbegyeim viszkettek, ahogy a karmaim elő akartak pattanni. Neki köszönhetően már tudtam, hogy nem csak halálfélelem közepette tudok az alakomon változtatni. Elég, ha felidegesítenek.

- Semmi közöd a szakácsi képességeimhez – vicsorogtam.

- Mégis inkább beszéljünk a pihe-puha –

- Ha kimondod, esküszöm olyat teszek, amit utólag meg fogok bánni. Pedig egy pár perccel korábban még kezdtelek megkedvelni.

- Ugyan, biztos vagyok benne, hogy mi ketten szoros kapcsolatba fogunk kerülni – bazsalygott, majd lassan mellém lépkedett, és visszaült a helyére. – Akkor ezt a kis közjátékot felejtsük el, és térjünk vissza oda, ahol abbahagytuk?

- Megköszönném – morogtam.

- Kívánságod parancs. Szóval, mikor teljes értékű macskává váltam, akkor kiderült, hogy lehetek olyan erős, mint a VK-beliek. Silas magához vett minket, elintézte, hogy valaki gondoskodjon Gareth-ről, engem pedig speciális kiképzésre küldött. Sok évbe telt, és vannak is fájó emlékeim az eltöltött időről, de végül elértem, hogy bekerülhessek a legjobb harcosok közé, és mára itt vagyok Másodkapitányként. De így... Semmi sem olyan, mint olyasvalakinek, aki csak vígan éli az életét. Parancsokat kell teljesítenem, és ezekbe a parancsokba olyan dolgok elvégzése is beletartozik, amiket a finomabb lelkületűek nem lennének képesek még csak elképzelni sem, nemhogy megtenni. Nem kevés vér tapad a kezemhez, és ahhoz, hogy a klánt megvédjem, még ennél több is fog. Ezért a többiek tisztelettudóan, de távolságot tartva viselkednek velem. Egyes kivételektől eltekintve.

Most meg elkezdett Raazelre emlékeztetni. Neki sem lehetett könnyű gyerekkora. Ettől valahogy közelebb éreztem magamhoz, és egy hajszálnyival még inkább megkedveltem.

Najó, talán két hajszálnyival.

- Utólag nem bánod, hogy idáig jutottál?

- Először voltak kétségeim. Megszoktam a klán tagjainak kedvességét, és el sem tudtam képzelni, hogy ez változhatna. Aztán mikor mégis, rosszul esett. Katonaként nem mutathattam ki, de fájt, hogy tudat alatt visszautasítanak. Ez még az előtt volt, hogy Másodkapitánnyá váltam volna. Nem láttam az egész értelmét. Hogy minek bepiszkolni a mancsom értük, ha ők ezt nem díjazzák. De egy nap Silas ismét maga elé rendelt, és választási lehetőséget adott, hogy akarom-e ezt a pozíciót. A belsőm két részre szakadt, védelmezni akartam, de azt is, hogy elismerjenek, és ne féljenek. A nagyapád megértette, hogy mi zajlik le bennem, hiszen egyszer ő is volt hasonló helyzetben. Mielőtt uralkodó lett, ő volt a Parancsnok. Elmondta, hogy egy igazi vezérnek a többiek érdekében magára kell vállalnia olyan döntéseket is, amik nem feltétlen tüntetik fel jó színben. Térdig kell gázolni a mocsokban, és még utána is előre törni. De végül pár kiválasztott beszennyeződése a többiek jólétének érdekében nem is tűnik akkora árnak. És minél régebb óta csinálod, annál kevésbé hatja meg ez az életmód a lelkiismereted.

Csak ámultam. Ő nem egyvalakiért áldozza fel magát, hanem mindenki másért. És nem csak az életét, hanem a lelkét is. Én meg leordítottam, hogy Raazelnek miért kéne önmagát veszélybe sodornia miattam...

Az biztos, hogy bennem nincs meg az, ami ehhez kell. Az életem egy dolog, de lennének olyan dolgok, amiket nem lennék hajlandó megtenni azért, hogy megvédjek másokat. Nemhogy idegenek, de még a szeretteim kedvéért sem.

Vagy nincs igazam?

- Ha mondjuk az öcséd élete lenne a tét. És csak úgy menthetnéd meg, hogy saját kezűleg végzel egy gyerekkel, akkor mit csinálnál?

Sötét fény gyúlt íriszében, de higgadtan felelt a kérdésre.

- Habár az öcsém az egyik legfontosabb dolog az életemben, ő a klán számára nem ér annyit, hogy egy ilyen bűnt kövessek el miatta. Őszintén szólva, a gondolatra, hogy egy gyereket kéne megölnöm, láthatatlan giliszták ezrei kígyóznak a testemen, és jegességet érzek a mellkasomban. De ha tényleg tudni akarod, egy ilyen helyzetben figyelembe kéne venni a körülményeket. A Hercegnő életéért cserébe például a nagyapja valószínűleg megparancsolná, hogy teljesítsem a feladatot. Akkor választhatnám, hogy megteszem ezt, és fájdalommentesen végzek a gyerekkel, de félő, többet nem lennék képes tükörbe nézni. Másrészt megtagadhatnám a parancsot, de az felségárulás, és száműznének a klánból. Igaz, hogy akkor ennek a bűnnek a súlya nem terhelné a lelkem, de többé nem lennék képes megvédeni a számomra fontosakat. – Mély lélegzetet vett, és a gyilkos fény kihunyt pillái alatt. – Szóval megint kilyukadtunk oda, hogyha mindenki más jólétet helyezem előtérbe, akkor azért fizetnem kell. A kisebb rosszt választom a nagyobb helyet. Őket magam helyett. A te, vagy az öcsém életét a lelkemért cserébe.

Ezekre már nem tudtam mit válaszolni. Túl bizarr volt hozzá a helyzet. Azon tűnődtem, hogy nem-e tévedtem korábban. Ha úgy nézem a dolgokat, ahogy Kay...

Képes lennék-e más túléléséért olyan szörnnyé változni, amit a jóért vívott szükség szült? Van-e bennem egy olyan szociopata, aki a lehetőség adta kitörésre vágyik? Jó vagy rossz ember az, aki így befeketíti a szívét? Vagy nincs is fekete meg fehér, csak azok számára, akik alapjáraton lelkiismeretet nélkülöző gonosz teremtmények, a túloldalt pedig egy légy megölésére is képtelen ártatlanok?

Akkor én most a szürke melyik árnyalatába tartozom? Kay melyik árnyalatába tartozik? És Raazel? Mindketten tettek olyan dolgokat, amikre nem büszkék. De ettől még nem rossz emberek. Számomra nem. És ha a szívemnek kedves démon tetteit meg tudom érteni, és bocsátani, akkor Kay is megérdemli, hogy úgy kezeljem, ahogy Raazelt.

Aki őszintén kinyitja előttem a szívét, azt meghallgatom. Most pedig úgy érzem, hogy egy új barátság van születőben.

„Biztos vagyok benne, hogy mi ketten szoros kapcsolatba fogunk kerülni”.

Ezt mondta. Azt hiszem, igaza lehet.

- Én a tetteid ellenére is kedvellek téged – suttogtam, majd áttettem a karom Kay ölébe, hogy megszoríthassam combján nyugvó kezét. Visszaszorított, megnyugvást keresve dőlt a vállamnak, én pedig hagytam neki. Hagytam, ahogy azt is, hogy erősen kapaszkodjon a tenyerembe, hiszen jelenleg mást nem tehettem érte.

A fáradtság lassan kezdett ledönteni a lábamról, a fejem Kay homlokára hanyatlott. Az adrenalintöbblet, ami még a motelszobában temetett maga alá, végérvényesen szertefoszlott. A testemnek pihenésre volt szüksége, és én egyszerűen képtelen voltam a szemem nyitva tartani. Szemhéjaim lassan lecsukódtak, én pedig mély álomba merültem.

*****

Mikor órákkal később a testem sejtjei újra elkezdtek éledezni, már nem a kisteherautó belsejében üldögéltem. Vattapuhaságú ágynemű temetett magába, olyan finom, amilyennek az ember a felhőket képzeli.

Valaki megpaskolta a kezem, mire kinyitottam a szemem, de a hirtelen rám zúduló fénytől először nem láttam semmit. Mikor a kép kitisztult, láttam, hogy egy idős, mégis valahogy tiszteletet parancsoló férfi ül az ágy mellett, fűzöld szemeivel engem vizslatva. Vele is éreztem a köteléket, de erősebben, mint eddig bárkivel. S’elian, ahogy Kay mondta.

Úgy éreztem, tőle sem kell félnem, mert előbb vágná le valamelyik végtagját, minthogy egy karcolást is ejtsen rajtam.

De vajon miért pont ilyen érzést kelt bennem?

- Ki vagy te? – a hangom kissé rekedtes volt ugyan, de érthetően ki tudtam ejteni minden szót. Aztán felötlött egy sejtés bennem, amitől minden porcikám bizseregni kezdett, és pont mikor már válaszoltam volna saját magamnak, a férfi valósággá változtatta az elképzelhetetlent:

- Silas vagyok. A nagyapád.

****************************************************************

    A végére rakok egy skiccet, amit tegnapelőtt kaptam. Raazel és Tiff látható rajta, bár még nincs teljesen kidolgozva. Sayara-S munkája, idő kérdése, és megkapom teljesen kész, színes változatban... 

   Aztán lesz egy kép Rhiáról és Cassóról is :)

És egy kis zene a végére:

(The Rasmus - Guilty)

100 szavas írástechnikai verseny

Ha már fejezetet nem tudok nektek hozni, akkor legalább két darab kis apróságot megosztok veletek. Van ugye az Aranymosás Magazinnak a 100 szavas írástechnikai versenye, amire eddig kétszer készültem valamivel: habár nem a győzelemért, csak saját magamnak csináltam, hogy lássam, mit tudok kihozni a feladatból a saját írási stílusomon belül.

Az első:

(fantasy világvége téma)

Másodperceken múlt, hogy egy tűzgolyó nem lapított agyon, s miután kikerültem, harsány vihogásban törtem ki.

- Szerinted ez vicces? – horkant fel Arlede.

- Ó, lássuk csak. Én vagyok a történelem legelcseszettebb Pythiája. Nem tudtam egy használható látomást kisajtolni magamból, amivel megakadályozhattuk volna az Apokalipszist. Lávafolyam emészti el a földet, és bizarr, vérszomjas repülő izék pottyantak a nyakunkba egy másik dimenzióból. Kitta meghalt, mikor megmentett az egyiktől, azonban meggyászolni sincs időm, mert az a nyamvadt bestia még mindig vacsorának akar. – hadartam el egyhuzamban, hátamat a falnak vetve - Talán hozzá kéne vágnom egy üveg barbecue szószt és ’Bon appétit’ kívánni. Igen, határozottan röhöghetnékem van.

A második:

(jellemzés valakiről)

A konyhai pult mögötti férfi teljesen idegen volt számomra. Ajkaimba harapva legeltettem szemeimet a kemény munkával izmosra faragott pőre felsőtesten, és sötétarany tincseken, melyek még érintetlenül is a folyékony selymet juttatták eszembe.

Rám szegezte hideg, jégkék szemeit. Írisze üvegszerűen áttetszőnek tűnt, olyan érzést keltve bennem, hogy egyetlen pillantásával képes lenne kettévágni.

 Lassan, a prédáját becserkésző nagymacskaként indult el felém. Amint kiért a pult mögül, lepillantottam altestére, de gyorsan megfogadtam, hogy inkább csukva tartom a szemem. Napbarnított teste anyaszült meztelen volt. Fülig pirulva küzdöttem önuralomért, nehogy rávessem magam, közben a szemhéjamat bámultam belülről, reménykedve, hogy átlátok rajta, ha elég erősen szuggerálom.

Igazság szerint, jellemzés témában csináltam egy másik részletet is. Ez nem illeszkedik a tőlem megszokott írási stílusba, de azért megmutatom :)

Valami visítva száguldott hozzá, és kapta ölbe. A meleg puhaság izgatottá tette, mikor mancsai újra a földet érték, bőszen ugatva, lihegve fordult az alak irányába. Magasabb volt nála, nyurga, két lábon állt. Arca kerek, lapos, nem hasonlított az ő megnyúlt pofájára, szája húsos, szemei világosak, feje tetején hosszú, sötét szőr nőtt. Nem volt bundája, testét fura anyag borította. Mellső lábai vékonyak, rövidebbek, és ahogy a hátsókkal az ő szintjére süllyedt, elkezdték a hátát simogatni. Megnyalta, megszimatolta a felé nyújtott végtagot. Tetszett neki, vidáman kuporodott az ölébe, nem törődött azzal, hogy nem az ő fajtája. Boldog volt. Végre lett saját gazdája.

Sajnálom, hogy csak ennyit tudok most hozni, amint lesz időm, leülök, és folytatom valamelyik történetemet :)

Cupp

Liebster Award

Na, úgy tűnik végül engem is utolért a Liebster Award, hála kedves Szibi barátnőmnek, úgyhogy kissé még félzombi állapotban a gólyatábor után (szervezőként vettem részt) most válaszolok is a 11 és egy plusz feltett kérdésre.

Arra sajnos már nincs affinitásom, hogy tovább küldözgessem, meg kérdéseket találjak ki, mert örülök, hogy élek, de a baj az, hogy ennek se örülhetek sokáig, mert holnaptól beköltözés van a kollégiumokba, majd regisztrációs hét, szóval a nap 36 órájában (!!!), nagyjából péntek-szombatig én nem leszek beszámítható állapotban.

Szóval ezt a díjat úgy veszem, mintha meginterjúvoltak volna, és elárulok pár dolgot magamról az olvasóimnak.

Először legyen a 11 dolog rólam, aztán a kérdésekre adott válaszaim :)

1.      20 éves vagyok, rendesen tavaly nyáron kezdtem el írni, persze évek óta vannak történetek a fejemben, de sokáig nem lejegyeztem, hanem lerajzoltam őket

2.      A Miskolci Egyetem hallgatója vagyok, anyagmérnöknek tanulok. És ez nem azt jelenti, hogy drogokat készítek :P

3.      Nagyon perverz fantáziám van, habár írás közben megpróbálom féken tartani magam, és csak néha írni fájdalmas dolgokat (gyenge idegzetűek a következőket NE olvassák el, hanem ugorjanak a 4. pontra!)

-         Mi a különbség a véres-gennyes hüvelyváladék és a dobókocka között?

-         ???

-         Dobókockával nem lehet gargalizálni. (én előre szóltam)

4.      Alkoholista is vagyok (egyesek szerint), de ez egyetemista lévén talán nem meglepő... És most miért vagyok attól alkoholista, hogy együltőmben megiszok egy üveg vodkát? Oo (igen, ez a kedvencem... Vagyis kimondottan az áfonyás Finlandia a kedvencem, de bármi egyéb vodkával is beérem)

5.      Tipikusan besorolható vagyok „rockernek” a ruháim, sminkem alapján, ami igaz is-meg nem is. Egyrészt, metált hallgatok, nem rockot. Abból is olyat, hogy folkmetál, szimfónikus death-black, elvétve power. És utálom a magyar előadókat. Oké, ismerem az ilyeneket, hogy TCs, Depresszió, Road, Rómeó Vérzik, és pár régebbi társaik, de max buli alkalmával hallgatom őket, jobb szeretem a külföldi bandákat (leginkább a finneket <3). És azért sem vagyok mondható csak rockernek, mert bármi mást is meghallgatok, és hajlandó vagyok klubbokba járni, kiöltözni, és odalenn táncolni. Nem véletlen az a vulgóm, hogy ’Zenére mozog a fejem’ és az az aliasom, hogy ’Metálangyal’. Amúgy: éljen a retro és a mesezenék :) („Minket vár a világ, bársony egeken ringat...” -> na ki tudja folytatni?)

6.      Van két tetkóm. Egy gyönyörű főnix a jobb lapockámon, és egy apró kolibri aaa *khm* szóval, balra elől intim helyen, hogy az alsónemű még takarja... Mindkét madár két rám jellemző személyiségjegyet képvisel :)

7.      Ideálom az északi pasik: magas, vállas, világos kék-zöld szem, hosszú szőke haj... Most kérdezhetnék, hogy akkor a két fő történetemben miért nem ez a típus kacsint vissza: hát, gőzöm sincs :D Végül is, másmilyen típus is megtud magának fogni :) De azért álmodozni szabad...

8.      Imádom az állatokat, van is egy kutyám (Jack Russel Terrier) és egy macskám (nagyjából egy whiskas macskára hasonlít), de a kedvenc állatom a fehér tigris. Sajnos, azt nem tarthatok.

9.      Chips és cukormániás vagyok, bár a dolog nem látszik meg rajtam (stabil 50 kiló vagyok évek óta, és valahogy nem akaródzik hízni, még ha akarok sem -.-). Bár a csokit nem nagyon szeretem.

10. Spontán természet vagyok, nincs késztetésem rá, meg úgy eleve utálok is előre tervezni. Tőlem fölöslegesen megkérdezni, hogy gyerekként mi akartam lenni, mert csak megvonom a vállam, hogy sosem gondolkodtam rajta. Vagy azt megkérdezni, hogy mi a tervem valamelyik napra, mert csak annyit mondok, hogy majd lesz valami: szokásom hajnal 2-kor kitalálni, hogy én most elmegyek inni, vagy sétálni, vagy mittoménmit csinálni.

11. Kedvenc írónőm Laurell K Hamilton, kedvenc filmrendezőm Tim Burton, és kedvenc színészem Johnny Depp. A legjobban annak örülnék, ha harmójuk beteg fantáziáját, humorát összetudnám mixelni, és magamévá tenni, de azért úgy érzem, egyedül is elég kreatív vagyok :)

És akkor jöjjenek a válaszok Szibi kérdéseire:

1. A napnak melyik időszakában vagy a legaktívabb, gondolok itt arra, mikor szeretsz írni?

Akár írásról, akár bármi egyébről legyen szó, én mindenképpen éjszakai bagolynak mondom magam. Még ha fel is kelek délelőtt-dél körül, akkor is elütöm az időt nagyjából este 6-7ig, és akkor ülök le írni, aztán egy fejezettel elvagyok hajnalig is. De, mint mondtam, ha nem írok, akkor is csinálok valamit, és bizony minimum hajnal 4-ig én nem kerülök ágyba. Még így sem, hogy már nem nyár van, és nem aludhatok órákon át az éjszakázás után :) Aki volt már egyetemista, az biztos ismeri a mondást, hogy a 3 lehetőség közül (tanulás, alvás, társasági élet) csak kettőt lehet választani és végig csinálni, és nekem pont az alvás marad ki a lehetőségekből...

 2. Ha büntetlenül a tiéd lehetne a világ összes ideje, mire fordítanád? (Pl. nem kényszerülnél munkába járni, mert kőgazdag vagy :D, és mindenki a kívánságaidat lesné.)

Huhh, jó kérdés :D Nincsenek ilyen terveim, nagyon spontán természet vagyok kiskorom óta. Egyszerűen csinálnám, amihez aktuálisan épp kedvet kapnék. Ezért nem tudok én időre írni, hiába „nyavalyognak” nekem. Fejben megvan, aminek jönnie kéne, de sokszor kedvet kapok valami egészen máshoz, és inkább azt csinálom, mert abban lelem örömöm. Biztos, hogy az időt kihasználnám az alkotási ambícióim kiélésére (írás, rajzolás), el is utazgatnék a nagyvilágban, de jelenleg azt mondom, ha rengeteg időm lenne, azt a barátaim társaságában tölteném. Legyen szó bulizásról, vagy lazulásról, én velük érzem magam a legjobban :)

3. Mennyire bízol saját magadban és abban, hogy amit csinálsz az jó?

Én a magam részéről úgy érzem, hogy jól csinálom, amit csinálok. Tanulmányi téren ezt az eredményeim bizonyítják, és az is, hogy sokan kérnek tőlem segítséget, ha valamiben megakadnak. Az írási tudásomban is bízhatok ilyen szempontból, hiszen azért vannak páran, akik meg szoktak keresni egy kis bétázásra, és utána konstatálják, hogy olyan hibákat veszek észre, amiket ők nem. Persze nyelvtanból sosem voltam valami nagy ász, egyszerűen érzés alapján csinálom a dolgokat. Kicsit olyan ez, mint idegen nyelven beszélni, akkor is úgy mondod/írod a dolgokat, ahogy „jónak hangzik”. De ha egy rakás szar lenne, amit csinálok, akkor is tovább csinálnám, mert jó csinálni. Eleve nem azért kezdtem el írni, hogy másoknak mutogassam, én el lennék azzal is, ha csak önmagamnak írnám ki a fejemben lévő történeteket. Ámbár tényleg hihetetlen öröm, hogy vannak, akiknek tetszik, amit csinálok, és bíztatnak a folytatásra. Egyesek meg egyenesen kiabálnak velem, és követelik a következő fejezetet :D

4. Mennyire figyelsz oda rá, hogy a kezedből kikerülő írás formailag és tartalmilag is kifogástalan legyen?

A tőlem telhető legjobban odafigyelek rá. Ha megírok egy fejezetet, általában még vagy 5x átolvasom, ki-kijavítgatom, átformálgatom, míg úgy nem érzem, hogy mehet a nagyközönség elé. Aztán, ha van 2-3 új fejezetem, elolvasom az egész történetet egyben, hogy biztosan minden érthető-e, hogy nem-e írtam hülyeséget (mondjuk egyik szereplő az elején szőke, később hirtelen barna), ahogy arra is figyelek, hogy ne legyenek átfedések. Formailag meg leginkább arra, hogy könnyű legyen a szemnek olvasni, nomeg nem akarok túl hosszú bekezdéseket csinálni. Előfordult velem, hogy rövid bekezdésekkel kezdtem, aztán, ahogy nőtt a fejezetek száma, úgy lettek ezek egyre hosszabbak, na akkor átcsoportosítottam az egészet, hogy egységes legyen. Hibák természetesen előfordulhatnak, de reményeim szerint egyre kevesebb, pont azért, mert időről-időre átnézem az aktuális „egészet”.

5. A családod támogatása vagy nemtetszése mennyire befolyásol?

Igazság szerint semennyire. Legalábbis az írás terén. Édesanyám, nevelőapám, és idősebbik húgom tudnak róla, hogy írok, de sosem olvastak tőlem. Anyum valószínűleg megtenné, de előbb rágom le a lábam, minthogy ezt hagyjam neki. Valószínűleg számítana a véleménye, ha tetszene neki, de ő amolyan szociopata fajta (legutolsó ilyen terű beszólása az volt, mikor Pest felé menet dugóba kerültünk egy baleset miatt, hogy: „Én törvénybe iktatnám, hogy mindenkinek kötelessége úgy meghalni, hogy azzal ne zavarjon másokat”). Szóval, most komolyan. Ha thriller, vagy leginkább horror műfajban alkotnék, akkor elé tolnám a képernyőt, de így inkább kihagyom, és ő sem erőlteti. Mivel nem hajlandó beleolvasni a meglévő paranormal romance és urban fantasy könyveimbe, mondván „vámpíros-szexelős, és az neki nem kell”, így hagyom az egészet. Ugyanakkor nálam egy évvel idősebb unokatestvérem, s egyben legjobb barátnőm hű olvasóm, neki mindig szívesen mutatom az új részeket, és nagyon örülök a folytonos pozitív visszajelzésnek.

6. Kétségbe esnél, ha egy nap arra ébrednél elhagyott az ihlet, de annyira, hogy az életben több sort nem vetsz papírra?

Na ezt a szituációt el sem tudom képzelni. Nekem folytonosan kontrollálhatatlan gondolatok kusza egyvelege kavarog a fejemben, szinte nem is vagyok arra képes, hogy valami új ötlet ne vetődjön fel bennem. Így is annyiféle ötletem van, hogy egy élet kevés lenne mindet leírni. Lehet tényleg kevés is, mert az életvitelem, és a spontaneitásom miatt nem haladok olyan ütemben, mint azt az olvasóim megérdemelnék. Sajnálom is ezt, de ami nem megy, azt ne erőltessük, mert ha erőszakkal vesznek rá valamire sokkal rosszabb munkát végzek, mintha örömmel csinálom. De gondolom sokan vannak így ezzel. Ezért is hangoztatom, hogy én elsősorban magamnak kezdtem el írni, most is leginkább önmagam miatt csinálom, de közben visz a hajtóerő, hogy van, aki számít a munkám folytatására. Bocsánatot is kérek, hogy mostanában nem hoztam frisst, de egy ideig biztos nem is fogok, ahogy a bétázással is lassan tudok haladni, de egyetemista lévén (plusz kollégista), aki a nap 24 órájából 36-ot társaságban tölt, egyszerűen nincs energiám erre, még ha szívesen is csinálnám a dolgot.

Deee visszatérve a kérdésre... Lehet kicsit megkönnyebbülnék, ha elhagyna az ihlet, és nem lenne tele a fejem ennyi mindennel, de egy idő után biztos zavarna a dolog. Annyira azonban nem, hogy mással ne tudjam lefoglalni magam. Imádom az új dolgokat, ha ez nem menne, keresnék mást, ami leköt.

7. Ha egy kiadó megkeresne azzal, hogy kiadja a könyvedet, de az általuk meghatározott helyeken drasztikusan át kellene írnod, megtennéd?

Nem igazán tudom. Szeretem a történeteimet úgy, ahogy vannak, azzal azonban tisztában vagyok, hogy néhol direkt írtam bele töltelék részeket olyan célzattal, hogy húzzam az időt, meg töltsem a sorokat. Ha azokat kéne kihúzni/átírni, azt megtenném. Egyébként a válaszom attól függ, hogy milyen helyeken kéne átírni. Természetesen van olyan rész, amibe foggal-körömmel kapaszkodnék, szóval ha azt kéne átírni, akkor elküldeném a kiadót egy másik univerzumba :)

8. Elvállalnál egy olyan könyv megírását, aminek a témája távol áll tőled, de garantálnák, hogy kiadásra kerül?

Biztos, hogy nem. Nem a kiadásért csinálom a dolgot. Ha a folyatamosan íródó történeteim közül egyik sem kellene egy kiadónak sem, az sem érdekelne. Csinálnék pár tiszteletpéldányt az olvasóimnak, meg egy sajátot önköltségen, és ezzel elintézném a dolgot. És ha időközben nőne az olvasói táborom, és lenne más, aki szeretne tőlem könyvet, akkor küldenék neki is. Valószínűleg még azt is mindegynek mondanám, hogy fizetnek-e érte. Alapjáraton ajándékozásmániás vagyok, előfordul, hogy 5ezerért veszek könyvet/pólót akármi egyebet egy-egy ismerősömnek, családtagnak, csak mert „szeretlek, és adni akarok neked valamit” hangulatban vagyok. Bár gyakrabban fordul elő, hogy kézzel csinálok valamit, ám a kellékek a munkálathoz szintén pénzbe kerülnek :) Nekem a pénz nem igazán számít. Ami van, és nem olyan összeg, hogy a hiánya a földhöz ver, abból szívesen adok, persze ésszerű határok között, mert azért nem vagyok bankautomata, hogy az élősködők rám járjanak. Szerencsére megtudom mondani, hogy ki az, aki szívből örül annak, ha valamit kap tőlem, mégha az valami kis hülyeség is, és azt nagy becsben tartja, mondván mert tőlem van. Amennyire tudom, van pár olvasóm, aki díszhelyre rakná a könyvemet, ha lenne, nekik természetesen szívem szerint egy tucatot is simán adnék :D

9. Ha látnád, hogy egyik kezdő írótársadnak meglódult a szekere, az ösztönzően hatna rád vagy lelombozna, mert mondjuk neked még nem sikerült?

Ha ismerősről lenne szó, akkor örülnék a sikerének. Amúgy nem nagyon érintene a dolog, se leleombozás, se ösztönzés szempontjából.

10. Szoktad a hozzád hasonló írópalánták munkáit olvasni, esetleg véleményezni? (Itt nem az olyan kijelentésekre gondolok, mint „Jaj, de tetszik!”, „Kérek még!”, „Überhiperszupcsi lett!” stb. :))

Igen, van, akit rendszeresen olvasok, van akiébe belenézek, hogy milyen, és mivel nemrég közzétettem, hogy szívesen véleményezek, és szólok a hibákról, így most lenne is dolgom e téren. De most megint az a bajom, hogy nincs időm, még meghalni se, szóval majd egyszer valamikor mindenkire sor kerül :)

11. Mi a véleményed a függővégekről? Szoktad alkalmazni, vagy a hajadat téped tőle?

Én felcsigázás végett szeretek olyan fejezeteket írni, hogy a legutolsó 1-2 mondat olyan hatással legyen az olvasóra, amitől tovább akar lapozni. Szerintem ezzel nincsen semi baj, csak legyen hozzá az embernek érzéke, hogy jó függővéget adjon.

 +1.  Hány történetet írsz egyszerre? Befejezed az aktuálisat, mielőtt belevágnál egy másikba, vagy több vasat tartasz a tűzben?

Jelenleg 3 történetet írok, mindegyik urban fantasy kategória, a legelső és leghosszabb (Egy párduc vére) eddig nagyjából 13 hónapja készülget (a suliidőben nem nagyon tudok írni, inkább csak nyáron), a második - Az érintés ára - június óta íródik mind fejben, mind papíron, az utolsóból még csak egy fejezet készült el, ez a Gyöngyházfény címen fut. Az első kettő rendes regénynek készül, és folytatást is tervezek nekik, az utóbbi egy amolyan max 100 oldalas önálló rövidregény lenne. Ezek alapján, azt hiszem mondhatjuk, hogy több vasat tartok a tűzben :D

Ez lenne minden tömören-röviden, ha nem baj, nem keresek még 11 embert a továbbküldésre, mert lassan már amúgy sincs, aki még ezt ne töltötte volna ki, és mint fentebb mondottam, most nincs agyam kérdéseket kitalálni...

Remélem kicsivel jobban megismertetek ezek alapján, de azért nem is rettentettelek el :)

A végére kiteszek egy képet a bALEK7-ről, és adok egy feladványt: ha ez volt a 0. nap, akkor milyennek képzelitek az utolsót? (vasárnaptól péntekig tartott, hogy pontos legyek :D). És akkor talán látjátok, hogy miért vagyok most írásképtelen :D

Amúgy a középen látható leányzó lennék én :)

Új: rövidregény!

Oké, szóval megint eszembe jutott egy történetötlet, de ezt csak egyrészesnek tervezem, és nem túl hosszúnak, amolyan novellaszerűségnek... És ha már tegnapelőtt belekezdtem, ma pedig rendesen átnéztem, és kijavítgattam, fel is teszem :)

Csak halmozom itt magamnak az írnivalót, de esküszöm mindegyikkel haladni fogok, bár valószínűleg, mivel ezt tervezem a legrövidebbnek, így ez lesz kész leghamarabb.

Remélem ez is lesz/lett olyan jó, mint a másik kettő... :D

Amúgy holnap megyünk Szlovéniába, szóval egy ideig nem tudok írni, de ha hazajöttem, és lesz időm, akkor nekiülök. Bár most már nem is tudom melyiket folytassam...

Jó szórakozást addig is mindenkinek! :)


Ui.: lezártam a karakteres szavazásokat, és az eredmény alapján változtattam a 'Karakterek' aloldalt.

Gyöngyházfény

-     Dorothy Rein –

Első fejezet

Az isten verje meg ezeket a tébolyultakat!

Magamban morgolódtam, miközben átsuhantam pár zöldellő bokor felett, amitől az erdő fáinak alacsony ágai a ruhámat tépték, és levelek hada fészkelte magát a hajamba. Szedtem a lábam, amilyen gyorsan csak tudtam, az izmaim már kezdték volna felmondani a szolgálatot. Azon gondolkodtam, hogy valahogy így érezheti magát egy mosogatórongy is, miután kifacsarták.

Lassan elértem a patakot, ott nagyokat szögdécselve ugrottam át egyik kiálló kőről a másikra. Majdnem beleestem a hegy belsejéből folydogáló hideg vízbe, de végül sikerült megtartanom az egyensúlyom. Füvesen, sárosan, koszosan rohantam tovább, hogy megakadályozhassam a készülődő őrültséget.

Bár nézőpont kérdése, ki szerint micsoda.

Pár, igencsak alacsony IQ-val rendelkező bolond azért rohanta le ezt a mesés, még nagyrészt érintetlen erdőséget, mert valamelyik idióta elhíresztelte, hogy él egy egyszarvú valahol a terület mélyén. EGY EGYSZARVÚ! Ennél nagyobb sületlenséget a hajléktalanokat kiszipolyozó vércsigák óta nem hallottam. És ez még csak a jéghegy csúcsa. A főnököm sajátos kis mitológiai bulvárlapjának hála annyi badarságot hoztak már a tudomásomra, hogy úgy éreztem, rajtam már az agymosás sem segíthet.

Szerencse, hogy az említett lapnál az én feladatom a fényképek készítése (és manipulálása), nem pedig a cikkek írása, mert már tuti szénné égett volna a maradék picurka agyam is. Egykor normális kollégiám vagy a pszichiátrián kötöttek ki, vagy annyira megszállottakká váltak, mint ezek a vadászok nem messze előttem. Hihetetlen, hogy az emberek mit nem képesek elhinni.

Habár... Az én józaneszem fennmaradásában az is közrejátszhat, hogy tudom, egyes lények létezése nem teljes őrültség. És ezt nem azért mondom, mert megrendíthetetlenül hiszek az ókori mitológiában, vagy a középkori szellemtörténetekben, hanem mert magam is ilyen természetfeletti dolog vagy mifene volnék.

Félig. No, nem mintha örülnék ennek.

Az apám egy ifrit. Egy tűzdzsinn. Jobban belegondolva nem tudom miért hívják dzsinnek, hiszen az ifrit nem teljesít kívánságokat, nem épít palotákat, nem tesz senkit gazdaggá, vagy bármi egyéb. Viszont a tűzmágiában jártas varázslóknak boldogan engedelmeskedik. És hozzá kell tennem... egyáltalán nem egy pozitív töltetű mitológiai kreálmány. Hála az égnek én soha nem találkoztam se apámmal, se más ifrittel. Elég volt a fajtájának utána keresnem a neten, és már akkor majdnem kirohantam a világból ijedtségemben. Képzelj el egy böhöm nagy, már-már túlontúl izmos, karmazsinvörös bőrű, patás, fekete sörényes, óriási szarvakkal rendelkező lényt, aminek az arca leginkább egy medve és egy farkas kereszteződésére hasonlít. Nem elég, hogy alapjáraton éles tépőfogak tömkelege sorakozik a pofájában, de ráadásul a szemfogai olyan hatalmasak, hogy egy kisebb állatot, mondjuk egy nyulat simán felnyársalhatna vele. És még csak fel sem tűnne neki, hogy valami apróság a fogára akadt.

Ami engem illet, inkább imádkozom, hogy már előre szívrohamot kapjak akkor, amikor egyet közülük meglátok. Kevésbé fájdalmas vég annál, minthogy hagyjam a tűz perzselő erejét használni magamon. Sajnálatos módon az élve elhamvadás nincs a „Hogyan szeretnék meghalni” listámon.

Most kérdezhetnék tőlem, hogyha egy ilyen izé a faterom, akkor miért félek tőle. A válasz egyszerű. Anyámat egy varázsló parancsára ejtette teherbe apám. Bosszúból. Édesanyámnak volt egy szerelme, ha jól emlékszem egy mesmer, akinek az a képessége, hogy képes más emberek testét irányítani, azok akaratától függetlenül. Mintha valahogy megdelejezné az ember elméjét.

Nos, ez a férfi valamivel keresztbetett a tűzmágusnak, mire az elrabolta, megkínozta és meggyilkolta szerencsétlent. De még a halála előtt végig kellett néznie, ahogy a kedvesét megerőszakolja egy borzalmas bestia.

Normál állapotban az ifrit olyan, mint egy két lábon járó torzszülött félig-meddig bundás állat, szóóóval, emiatt képes volt az... aktusra.

Végül is egy ifrit testének közelében az ember csak abban az esetben porladna hamuvá, ha amaz használja a tűz erejét, mert olyankor nem kizárt, hogy az egész testén forró lángok kígyózzanak. Brrr.

Anyám a borzalmas tortúra, a megszentségtelenítés ellenére is életben maradt, azonban lelkiekben teljesen összetört. Kezdeti sokkos állapota gyorsan átcsapott katatóniába, és sokáig nem is épült fel belőle. A rohadt kis mágus egyetlen jócselekedete, hogy volt kedves egy névtelen hívással a kórházba szállíttatni anyámat. Tulajdonképpen ennek köszönhetem, hogy élek. A nővérek, és orvosok hada mindent megtett, hogy összefoltozzák anyám meggyalázott, szétszaggatott testét, de az elméjével már semmit sem tehettek. Se semmilyen pszichológus, avagy hipnotizőr.

Beletelt egy hónapba, mire anyám szülei rátaláltak a lányukra, és pont a látogatásukkor derült ki, hogy várandós. Ő még ekkor sem reagált semmit sem, így a nagyszüleim döntötték el, hogy vállalják a terhességet, és ha megszülettem – pontosabban császármetszéssel kiszedtek anyámból –, felnevelnek.

Egészen 16 éves koromig boldogan éltem velük, és elhittem a mesét, amit ők találtak ki arra, hogy miért van a gyermekük ilyen állapotban.

Aztán - ahogy az már csak a kamaszokkal lenni szokott -, egyik este elmentem a barátaimmal szórakozni, és akkor, a buliban teljesen véletlen belefutottam egy angyalba. Akkor persze még nem tudtam, hogy micsoda, meg azt se, hogy a srác mi a fenéért borított rám sziszegve egy egész tál puncsot. Jó, hogy a poroltóval nem esett nekem, de azt hiszem, mikor látta, hogy nem csapnak ki lángok az ujjbegyeimből vagy egyéb testrészeimből, akkor rájött, hogy gőzöm sincs miért csinálja azt, amit.

A megvilágosodása után félrevont, és közölte, hogy micsoda. Természetesen bolondnak néztem, és szépen kiröhögtem. Erre megmutatta a szárnyait. Na akkor már nem volt kedvem nevetni.

Mondta, hogy érzi bennem az ifritet, mire én úgy bámulhattam rá, mintha nőtt volna még egy feje. Végül az ölébe kapott, és elrepített az éjszakába, hogy mutasson nekem mindenféle teremtményt, amikről addig csak a mesékben hallottam. Mesélt az ifritről is, de még akkor se nagyon tudtam elképzelni, hogy mi a fene lenne az. Elég hamar feladta a dolgot, hogy megmagyarázza nekem, és inkább arról érdeklődött, hogy mit tudok a szüleimről. Elmondtam, hogy az anyám intézetben van, apámról pedig azt sem tudom kicsoda.

És itt jött el az a pont, hogy ő már összerakta magában a származásom kérdését, de mielőtt beavatott volna, inkább tovaszállt velem anyám szobájába. Ott lerakott a sarokba, odalépett az ágyhoz, és anyám fejére fektette hatalmas tenyerét. Halvány lilám sem volt, hogy mit akar, de a kérdés már nem is nagyon érdekelt, mikor anyám elkezdett teli torokból üvölteni, hogy azt hittem vérezni kezd a fülem. Nem is értettem, miért nem törték ránk az ajtót, de később kiderült, hogy az angyalka hangszigetelte a szobát. Mikor anyám abbahagyta a sikítozást, újra öntudatra ébredt. Emlékezett a borzalmakra. A fájdalomra. Rámnézett, és majdnem a torkomnak ugrott.

Ott kuporogtam a sarokban, és nem értettem, hogy a saját anyám miért akar megfojtani. Az angyal valahogyan lenyugtatta, és rávette, hogy mesélje el a kínok keserű történetét. Ledöbbentem. Zsibbadtan hallgattam az egészet, és rettegtem, hogy a végén valahogy kigyulladok. Hogy szörnnyé válok. Nem is mertem magamra nézni, csak dülöngéltem előre-hátra, halkan dúdolva magamban, és azt ismételgettem, hogy ez csak egy rossz álom.

Az angyal a végén adott egy csókot anyám ajkaira, és ezzel kitörölte az összes borzalmas emléket, helyüket fénnyel, mosolygással, ragyogással töltve meg. Anyám új emlékeket kapott, amelyekben én is szerepeltem, mint a legkedvesebb és egyetlen gyermeke. Az emlékcsere után úgy nézett rám, mintha valami drágakő lennék. Fontos lettem neki. A lelkem sajgása nagynehezen feloldódott anyám kirobbanó szeretetében, de az aznap elhangzottak örökre az agyamba vésődtek. Az angyal végül otthagyott minket, majd másnap a nagyszüleim értetlenül, de mérhetetlen örömmel vették tudomásul a megmagyarázhatatlan gyógyulást. Utána elköltöztem, hogy anyámmal élhessek.

6 év telt el azóta. Most már egy albérletben lakom, amit a fotózással megkeresett pénzből fizetek, közben levelezőn végzem az egyetemet. Sajnos nem lehetek nappalis, mert sosem tudhatom, hogy mikor küldenek el valami sületlenség leleplezésére. De a tanulás még így is jól megy, és ha végzek, akkor otthagyhatom ezt a bolondok házát.

Szóval, ez az én életem. Az eltelt évek alatt nem tapasztaltam magamon semmilyen fura változást, de az angyalokhoz hasonlóan kifinomult érzékekkel megáldott pár lény, akikkel itt-ott véletlen találkoztam, így is érzi bennem az ifritet. Szerencsére kevesen vannak, akik megijednek tőlem, és ha így is történik, hamar rájönnek, hogy egyáltalán nem vagyok veszélyes. Maximum magamra, amiért kétballábas vagyok.

És hogy miért is üldözök olyan idiótákat, akik egy mesebeli lovat akarnak levadászni? Egyrészt, valószínűtlennek tartom, hogy találnának bármit is, ugyanakkor, amilyen eszelősek, képesek lennének valamelyik védett állatot lepuffantani. Az erdő ezen része Nemzeti Parkként van nyilvántartva, és szigorúan tilos bármiben is kárt tenni. Természetbarátként szeretném elkerülni, hogy bármelyik szegény állat a fanatizmus oltárán végezze, továbbá jó lenne az emberek, köztük pár kollégám fejébe némi értelmet verni, még mielőtt hülyeséget csinálnak, és akkora bírságot varrnak a nyakukba, hogy annak láttán majd csak pislognak, mint pocok a lisztben.

Igazi jótét lélek vagyok.

Elkezdtem lassítani, már hallottam a többiek csörtetését, ahogy semmire se figyelve gázolnak át mindenen. Odakúsztam egy széles törzsű tölgyfához, és a takarásából próbáltam kisandítani a terepre. Végül is, azt sem szerettem volna, ha engem lőnek le.

Hirtelen valami nagy, fehér dolog süvített el szinte az orrom hegye előtt.

- Arra ment! – kiáltotta valaki.

- Utána! Meg fog lógni!

A szemeimet forgattam ezek hallatán. Leguggoltam, és kerestem pár nagy követ, amikkel elég nagy zajt tudok csapni. Találtam is kettőt-hármat, azokat nyomban el is hajítottam a másik irányba, hogy megzavarjam az önjelölt trófeagyűjtőket. A fél csapat be is vette, a másik irányba rohanva követték a nagy semmit. Majd sikítozni kezdtek.

- Medveee! Úristen, egy óriási medve!

- SEGÍTSÉG!

- Meg fogunk halni, meg fogunk halni, meg fogunk... HALNI!

Nehéz test caplatása hallatszódott. A szívem a torkomban dobogott, meg sem mertem mozdulni, mert én legalább eddig rejtve voltam.

Bwröööááá! Bróóuuw!

A grizzly bömbölése a dobhártyámat szaggatta. Egy helyben állva remegtem, mint akit rezgő fokozatra állítottak, de megnyikkanni nem lettem volna képes.

- El az útból! Hasra! Ne mozduljatok, és ne legyetek az utamban! Majd én elintézem. – Igencsak magabiztosnak tűnt ez a valaki, és reméltem, hogy tényleg tudja, mit csinál. A medve tovább üvöltött, a zsigereimben éreztem, hogy támadni készül. Hallottam, ahogy nekiindul, vártam a kezdődő vérfürdőt, de egy nagy dörrenés hasított a levegőbe, aztán minden megállt. A hangok, a légmozgás, az élet. Egy percre átmentünk némafilmbe, aztán ahogy újra feltekerték a rádiót, már csak az üdvrivalgás maradt.

- Köszönöm, köszönöm! – sírta egy nő.

- Apám! Nem semmi vagy ember.

- Vigyük el a trófeát!

- Igen! – harsogták többen.

- Legyen hát. – újra az ismeretlen hangja, aztán hosszas motoszkálás, nyögdécselés, és pár végtelennek tűnő perc múltán énekelve elhúzták a csíkot.

Végre újra képes voltam oxigént tömködni a tüdőmbe. A földre csúsztam, átkaroltam a térdemet, és csak a légzésre koncentráltam. Ki-be. Ki-be.

- Idióták – mormoltam az orrom alatt. Pont ezt akartam elkerülni. Ezek a hülyék megöltek egy védett állatot, egy medvét, és ha ez kiderül - márpedig ki fog -, akkor kurvára nagy bajba kerülnek. – Én megpróbáltam. Senki nem mondhatja, hogy nem próbáltam meg megakadályozni őket. De legalább vége. És az egyszarvút is elfelejtették.

Feltápászkodtam, amennyire tudtam, leporoltam magam, kivettem a leveleket a hajamból, ujjaimmal átfésültem a tincseimet, aztán útnak indultam én is hazafelé. Lassan sétáltam, már nem volt okom rohanni. Az izmaim kicsit sajogtak, de tűrhetőnek ítéltem a fájdalmat. Csak szép komótosan baktattam vissza az ösvényen, míg különös neszezésre nem lettem figyelmes.

Oldalra kaptam a fejem, kerestem a hang forrását. És megint hallottam. Fájdalmas nyögés, nyöszörgés, mintha valahogyan visszhangozna. Sétáltam tovább abba az irányba, mikor találtam pár sűrűn álló fát és bokrot. Valahonnan mögüllük jött a zaj. Nagy levegőt véve átfurakodtam a növények közt és teljes sötétségben találtam magam. Rémülten pislogtam, míg el nem kezdtek a dolgok körvonazalódni előttem. Egy dohos barlangba jutottam, de a szemem lassan kezdett hozzászokni a sötéthez. Sőt, rájöttem, hogy kintről besüt a nap annyira, hogy adjon egy csekély világosságot.

- Aah. – keserves sóhaj.

Hunyorogtam, valahol előttem kellett lennie valaminek. Vagy valakinek. Az állatok végül is nem szoktak nyögdécselni. Talán az egyik buggyant lesz az.

- Hahó! – kiáltottam.

Tőlem pár méterre egy világos alak felugrott, és beljebb rohant. Így már nem igazán láttam, csak sejtettem, hogy merre lehet. Léptem egyet előre.

- Ne! – férfihangnak tűnt, de olyan könnyű, finoman dallamos volt, hogy már szinte azt hittem, inkább nőtől származik. Léptem még egyet, mire újra rámkiáltott, és megbizonyosodhattam afelől, hogy tényleg férfi. A hangja valahogy ártatlanságot, jóságot sugallt.

Megráztam a fejem. Miket képzelek? Kinek lenne ilyen orgánuma egyáltalán. Tuti sokkot kaptam korábban, és csak azért érzem így.

Megembereltem magam, és betrappoltam a barlang közepébe. Előre nyújtottam a karom, hogy ne menjek neki semminek se, de az ujjaimmal nem érintettem semmilyen puha testet, se kemény falat. Hirtelen egy kéz ragadta meg a csuklómat, és beljebb rántott. Meleg, meztelen mellkas simult a hátamnak, én meg tuti sikítottam volna, ha a férfi tenyere nem fedi le a számat.

- Kértelek, hogy ne gyere ide. – Ártatlanság, még mindig. Szóval nem hallucinálok, a csávónak tényleg ilyen mennyei hangja van.

- Hmpf – próbáltam volna valamit válaszolni, de persze nem ment. Végül levette rólam a kezét. – Engedj el! Én csak segíteni akartam.

- Segíteni?

- Igen. A nyögések odaintről... Úgy hangzott, mintha valakinek fájdalmai lennének. Utána akartam nézni, és ha tudok, segíteni. – válaszoltam.

Percekig csak csendben álltunk, a saját lélegzésünket hallgatva.

- Tudsz... sebet összevarrni? – tétován, halkan kérdezett.

Belegondoltam. Tudok varrni, és nem leszek rosszul a vér látványától. Csak összpontosítanom kell, és akkor szerintem meg tudom csinálni.

- Azt hiszem... Azt hiszem, igen, de nem itt. Nincs nálam hozzá eszköz.

- Ha adnék neked. Akkor menne?

- Igen – bólintottam, bár háttal álltam neki – Akkor meg tudom csinálni. Nem ígérem, hogy heg nem marad utána, de megteszem, amit tudok. Már amennyiben nem egy levágott végtagot kell visszavarrnom, mert annyira jó azért nem vagyok. – valahogy éreztem, hogy belemosolyog a hajamba. Ettől egy kicsit megnyugodtam. Elöntött a biztonság érzete.

- Rendben. De el kell jönnöd hozzám. Annyira nincs messze, viszont...

- Viszont? – fordultam volna hátra, de erősen tartott. Inkább nem próbálkoztam tovább.

- Meztelen vagyok.

- Szerinted nem érzem? A mellkasod és a khmm, szóval a lentebbi részeid is eléggé hozzám vannak simulva... Ha már itt tartunk, örülnék, ha elengednél, mert ez az egyoldalú testtapi nem igazán az én kenyerem. – Lassan engedett el, óvatosan, mintha félne, hogy megpördülök, és rávetem magam. De nyugton maradtam. – Köszönöm.

- Még nem vagy túl a nehezén.

- Hogy mi? Hogy érted ezt? – és most tényleg körbefordultam, de úgy ugrott egyet hátra, mintha rugók lennének a talpára szerelve. Megint nem láttam semmit. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg zavarban van a meztelensége miatt. – Basszus, de tapintatlan vagyok. Sajnálom. Én... Nem akartalak kukkolni. – gyorsan előre fordultam, és elindultam a kijárat fele. Már a barlang és a bozótos előtt álltam, mire füleimmel felfogtam a finom neszeket, lépteinek közeledését. – Indulhatunk?

- Hátra fogsz fordulni? – kérdezte félénken.

- Szeretnéd? – mosolyogtam, bár nem láthatta.

- Nem tudom. Előbb-utóbb úgyis látni fogsz. Csak nem akarlak megijeszteni. Vagy inkább... – hosszú hallgatás – Nem szeretném, hogy te is úgy nézz rám, mint azok az emberek.

Azok? Kik? Mivan? A vadászokra gondol?

- Ha a felfegyverzett csürhére gondolsz, én meg akartam őket állítani. Nem akartam, hogy magukban, vagy bármilyen élőlényben kárt tegyenek. – mondtam, majd vettem egy mély lélegzetet – De szegény medvét így sem tudtam megvédeni.

Valahogyan mérhetetlen gyász kerített hatalmába, fuldokoltam, nem találtam a kiutat, és megkésve jöttem rá, hogy ez az érzés nem is belőlem, hanem a hátam mögül jön. Mi a pokol. Miért érzek olyat, amit nem is kéne? Aztán abbamaradt.

- A barátom volt – mondta szomorúan. Még mindig ártatlanság sugárzott belőle, de most már sírhatnékom is támadt a hangjától. Ismétlem, mi a pokol.

- A medve? – nyeltem egyet – Részvétem. Én is sajnálom, de azért örülök, hogy nem kezdett tömegmészárlásba, és ölte meg az ismerőseimet.

- Helyette ők ölték meg az enyémet – mordult fel.

Mit morog ez itt nekem?!

- Mi? Mi bajod? Mármint, miért rám haragszol, amikor én próbáltam az egészet megakadályozni. Tragédia, az igaz, de már nem lehet rajta változtatni.

- Igazad van – sóhajtott fel. A kín eltűnt a hangjából, de még mindig nem olyan volt, mint legelőször. Valahogy... megilletődöttnek tűnt. – Fordulj meg. Szeretném, ha látnál.

Ó igen. A pucér pasi mutogatni akarja magát.

- Biztos vagy benne? Nem akarnál inkább előbb valami ruhaszerűséget keresni? Vagy egy zsákot? Egy nagy levelet? Talán valahol van itt egy fügefa...

- Csak fordulj meg, amíg még van bátorságom megmutatni neked magam. – keserűnek hangzott. Talán van valami testi hibája, amit szégyell?

- Oké miszter. Akkor háromra. Egy... kettő... Három!

Csukott szemmel fordultam meg, és kellett pár pillanat míg lelkiekben felkészítettem magam arra, hogy kinyissam a pilláimat. Aztán megtettem. És csak bámultam ki a fejemből.

Nem azért, mert az angyalhangú férfinak nyálcsorgatóan izmos teste volt, makulátlan, szeplőtelen olívaszín bőrrel bevonva, hisz még csak arra sem tudtam rávenni magam, hogy megskubizzam a bicepszeit. Nem is azért, mert vállig érő, enyhén hullámos haja körülbelül tejfölszőkének, ha nem egyenesen fehérnek tűnt a fényben. Nem is azért, mert nagyon halvány, világoskék szemei úgy csillogtak a nap sugarainak tüzében, mintha áttetsző üvegből lennének. Sokkal inkább azért, mert hihetetlenül jóképű, markáns arcának finoman görbülő homlokán egy örvénylő, gyöngyházfényű ovális valami volt látható.

Minél tovább néztem, annál szürreálisabbnak éreztem az egészet. Szinte viszketett az ujjbegyem, hogy megérinthessem, de agyam leghátsó szeglete azt harsogta, hogy nem kéne. Az egyik pillanatban még mézszerűen ragacsosnak tűnt, a következőben meg mintha egy ékkő lenne. Egyszerűen, se azt nem tudtam eldönteni, hogy milyen fura anyagból lehet, se azt, hogy milyen a halmazállapota.

Selymesen folyékony, mint egy tusfürdő? Esetleg olyan lenne, mint a borostyánkő? Ki tudja, talán mindjárt elpárolog...

Ökölbe szorítottam a kezem, nagy nehezen az oldalam mellett tartva.

Úgy éreztem magam, mintha én lennék az a guppi, aki most szembesül a vécékagylóval. Szédültem, értetlenül meresztettem a szemeimet, azon tépelődve, hogy valamikor valaki biztosan mondta nekem, hogy találkozhatok ilyesmivel, csak épp nem hittem el, hogy komolyan megtörténhet.

Ágyő világ. Ágyó józanész.

Megyek és lehúzom magam a klotyón.

A végére még egy kép, hogy nagyjából el lehessen képzelni az én ifritemet.
'Ő' lenne az, akit alapnak használtam, de a kép és a leírásom nem egyezik, ugyanis az én fejemben kicsivel másképp él a szörnyike... :D