Oké, szóval megint eszembe jutott egy történetötlet, de ezt csak egyrészesnek tervezem, és nem túl hosszúnak, amolyan novellaszerűségnek... És ha már tegnapelőtt belekezdtem, ma pedig rendesen átnéztem, és kijavítgattam, fel is teszem :)
Csak halmozom itt magamnak az írnivalót, de esküszöm mindegyikkel haladni fogok, bár valószínűleg, mivel ezt tervezem a legrövidebbnek, így ez lesz kész leghamarabb.
Remélem ez is lesz/lett olyan jó, mint a másik kettő... :D
Amúgy holnap megyünk Szlovéniába, szóval egy ideig nem tudok írni, de ha hazajöttem, és lesz időm, akkor nekiülök. Bár most már nem is tudom melyiket folytassam...
Jó szórakozást addig is mindenkinek! :)
Ui.: lezártam a karakteres szavazásokat, és az eredmény alapján változtattam a 'Karakterek' aloldalt.
Ui.: lezártam a karakteres szavazásokat, és az eredmény alapján változtattam a 'Karakterek' aloldalt.
Gyöngyházfény
- Dorothy Rein –
Első fejezet
Az isten verje meg ezeket a tébolyultakat!
Magamban morgolódtam, miközben átsuhantam pár zöldellő bokor felett, amitől az erdő fáinak alacsony ágai a ruhámat tépték, és levelek hada fészkelte magát a hajamba. Szedtem a lábam, amilyen gyorsan csak tudtam, az izmaim már kezdték volna felmondani a szolgálatot. Azon gondolkodtam, hogy valahogy így érezheti magát egy mosogatórongy is, miután kifacsarták.
Lassan elértem a patakot, ott nagyokat szögdécselve ugrottam át egyik kiálló kőről a másikra. Majdnem beleestem a hegy belsejéből folydogáló hideg vízbe, de végül sikerült megtartanom az egyensúlyom. Füvesen, sárosan, koszosan rohantam tovább, hogy megakadályozhassam a készülődő őrültséget.
Bár nézőpont kérdése, ki szerint micsoda.
Pár, igencsak alacsony IQ-val rendelkező bolond azért rohanta le ezt a mesés, még nagyrészt érintetlen erdőséget, mert valamelyik idióta elhíresztelte, hogy él egy egyszarvú valahol a terület mélyén. EGY EGYSZARVÚ! Ennél nagyobb sületlenséget a hajléktalanokat kiszipolyozó vércsigák óta nem hallottam. És ez még csak a jéghegy csúcsa. A főnököm sajátos kis mitológiai bulvárlapjának hála annyi badarságot hoztak már a tudomásomra, hogy úgy éreztem, rajtam már az agymosás sem segíthet.
Szerencse, hogy az említett lapnál az én feladatom a fényképek készítése (és manipulálása), nem pedig a cikkek írása, mert már tuti szénné égett volna a maradék picurka agyam is. Egykor normális kollégiám vagy a pszichiátrián kötöttek ki, vagy annyira megszállottakká váltak, mint ezek a vadászok nem messze előttem. Hihetetlen, hogy az emberek mit nem képesek elhinni.
Habár... Az én józaneszem fennmaradásában az is közrejátszhat, hogy tudom, egyes lények létezése nem teljes őrültség. És ezt nem azért mondom, mert megrendíthetetlenül hiszek az ókori mitológiában, vagy a középkori szellemtörténetekben, hanem mert magam is ilyen természetfeletti dolog vagy mifene volnék.
Félig. No, nem mintha örülnék ennek.
Az apám egy ifrit. Egy tűzdzsinn. Jobban belegondolva nem tudom miért hívják dzsinnek, hiszen az ifrit nem teljesít kívánságokat, nem épít palotákat, nem tesz senkit gazdaggá, vagy bármi egyéb. Viszont a tűzmágiában jártas varázslóknak boldogan engedelmeskedik. És hozzá kell tennem... egyáltalán nem egy pozitív töltetű mitológiai kreálmány. Hála az égnek én soha nem találkoztam se apámmal, se más ifrittel. Elég volt a fajtájának utána keresnem a neten, és már akkor majdnem kirohantam a világból ijedtségemben. Képzelj el egy böhöm nagy, már-már túlontúl izmos, karmazsinvörös bőrű, patás, fekete sörényes, óriási szarvakkal rendelkező lényt, aminek az arca leginkább egy medve és egy farkas kereszteződésére hasonlít. Nem elég, hogy alapjáraton éles tépőfogak tömkelege sorakozik a pofájában, de ráadásul a szemfogai olyan hatalmasak, hogy egy kisebb állatot, mondjuk egy nyulat simán felnyársalhatna vele. És még csak fel sem tűnne neki, hogy valami apróság a fogára akadt.
Ami engem illet, inkább imádkozom, hogy már előre szívrohamot kapjak akkor, amikor egyet közülük meglátok. Kevésbé fájdalmas vég annál, minthogy hagyjam a tűz perzselő erejét használni magamon. Sajnálatos módon az élve elhamvadás nincs a „Hogyan szeretnék meghalni” listámon.
Most kérdezhetnék tőlem, hogyha egy ilyen izé a faterom, akkor miért félek tőle. A válasz egyszerű. Anyámat egy varázsló parancsára ejtette teherbe apám. Bosszúból. Édesanyámnak volt egy szerelme, ha jól emlékszem egy mesmer, akinek az a képessége, hogy képes más emberek testét irányítani, azok akaratától függetlenül. Mintha valahogy megdelejezné az ember elméjét.
Nos, ez a férfi valamivel keresztbetett a tűzmágusnak, mire az elrabolta, megkínozta és meggyilkolta szerencsétlent. De még a halála előtt végig kellett néznie, ahogy a kedvesét megerőszakolja egy borzalmas bestia.
Normál állapotban az ifrit olyan, mint egy két lábon járó torzszülött félig-meddig bundás állat, szóóóval, emiatt képes volt az... aktusra.
Végül is egy ifrit testének közelében az ember csak abban az esetben porladna hamuvá, ha amaz használja a tűz erejét, mert olyankor nem kizárt, hogy az egész testén forró lángok kígyózzanak. Brrr.
Anyám a borzalmas tortúra, a megszentségtelenítés ellenére is életben maradt, azonban lelkiekben teljesen összetört. Kezdeti sokkos állapota gyorsan átcsapott katatóniába, és sokáig nem is épült fel belőle. A rohadt kis mágus egyetlen jócselekedete, hogy volt kedves egy névtelen hívással a kórházba szállíttatni anyámat. Tulajdonképpen ennek köszönhetem, hogy élek. A nővérek, és orvosok hada mindent megtett, hogy összefoltozzák anyám meggyalázott, szétszaggatott testét, de az elméjével már semmit sem tehettek. Se semmilyen pszichológus, avagy hipnotizőr.
Beletelt egy hónapba, mire anyám szülei rátaláltak a lányukra, és pont a látogatásukkor derült ki, hogy várandós. Ő még ekkor sem reagált semmit sem, így a nagyszüleim döntötték el, hogy vállalják a terhességet, és ha megszülettem – pontosabban császármetszéssel kiszedtek anyámból –, felnevelnek.
Egészen 16 éves koromig boldogan éltem velük, és elhittem a mesét, amit ők találtak ki arra, hogy miért van a gyermekük ilyen állapotban.
Aztán - ahogy az már csak a kamaszokkal lenni szokott -, egyik este elmentem a barátaimmal szórakozni, és akkor, a buliban teljesen véletlen belefutottam egy angyalba. Akkor persze még nem tudtam, hogy micsoda, meg azt se, hogy a srác mi a fenéért borított rám sziszegve egy egész tál puncsot. Jó, hogy a poroltóval nem esett nekem, de azt hiszem, mikor látta, hogy nem csapnak ki lángok az ujjbegyeimből vagy egyéb testrészeimből, akkor rájött, hogy gőzöm sincs miért csinálja azt, amit.
A megvilágosodása után félrevont, és közölte, hogy micsoda. Természetesen bolondnak néztem, és szépen kiröhögtem. Erre megmutatta a szárnyait. Na akkor már nem volt kedvem nevetni.
Mondta, hogy érzi bennem az ifritet, mire én úgy bámulhattam rá, mintha nőtt volna még egy feje. Végül az ölébe kapott, és elrepített az éjszakába, hogy mutasson nekem mindenféle teremtményt, amikről addig csak a mesékben hallottam. Mesélt az ifritről is, de még akkor se nagyon tudtam elképzelni, hogy mi a fene lenne az. Elég hamar feladta a dolgot, hogy megmagyarázza nekem, és inkább arról érdeklődött, hogy mit tudok a szüleimről. Elmondtam, hogy az anyám intézetben van, apámról pedig azt sem tudom kicsoda.
És itt jött el az a pont, hogy ő már összerakta magában a származásom kérdését, de mielőtt beavatott volna, inkább tovaszállt velem anyám szobájába. Ott lerakott a sarokba, odalépett az ágyhoz, és anyám fejére fektette hatalmas tenyerét. Halvány lilám sem volt, hogy mit akar, de a kérdés már nem is nagyon érdekelt, mikor anyám elkezdett teli torokból üvölteni, hogy azt hittem vérezni kezd a fülem. Nem is értettem, miért nem törték ránk az ajtót, de később kiderült, hogy az angyalka hangszigetelte a szobát. Mikor anyám abbahagyta a sikítozást, újra öntudatra ébredt. Emlékezett a borzalmakra. A fájdalomra. Rámnézett, és majdnem a torkomnak ugrott.
Ott kuporogtam a sarokban, és nem értettem, hogy a saját anyám miért akar megfojtani. Az angyal valahogyan lenyugtatta, és rávette, hogy mesélje el a kínok keserű történetét. Ledöbbentem. Zsibbadtan hallgattam az egészet, és rettegtem, hogy a végén valahogy kigyulladok. Hogy szörnnyé válok. Nem is mertem magamra nézni, csak dülöngéltem előre-hátra, halkan dúdolva magamban, és azt ismételgettem, hogy ez csak egy rossz álom.
Az angyal a végén adott egy csókot anyám ajkaira, és ezzel kitörölte az összes borzalmas emléket, helyüket fénnyel, mosolygással, ragyogással töltve meg. Anyám új emlékeket kapott, amelyekben én is szerepeltem, mint a legkedvesebb és egyetlen gyermeke. Az emlékcsere után úgy nézett rám, mintha valami drágakő lennék. Fontos lettem neki. A lelkem sajgása nagynehezen feloldódott anyám kirobbanó szeretetében, de az aznap elhangzottak örökre az agyamba vésődtek. Az angyal végül otthagyott minket, majd másnap a nagyszüleim értetlenül, de mérhetetlen örömmel vették tudomásul a megmagyarázhatatlan gyógyulást. Utána elköltöztem, hogy anyámmal élhessek.
6 év telt el azóta. Most már egy albérletben lakom, amit a fotózással megkeresett pénzből fizetek, közben levelezőn végzem az egyetemet. Sajnos nem lehetek nappalis, mert sosem tudhatom, hogy mikor küldenek el valami sületlenség leleplezésére. De a tanulás még így is jól megy, és ha végzek, akkor otthagyhatom ezt a bolondok házát.
Szóval, ez az én életem. Az eltelt évek alatt nem tapasztaltam magamon semmilyen fura változást, de az angyalokhoz hasonlóan kifinomult érzékekkel megáldott pár lény, akikkel itt-ott véletlen találkoztam, így is érzi bennem az ifritet. Szerencsére kevesen vannak, akik megijednek tőlem, és ha így is történik, hamar rájönnek, hogy egyáltalán nem vagyok veszélyes. Maximum magamra, amiért kétballábas vagyok.
És hogy miért is üldözök olyan idiótákat, akik egy mesebeli lovat akarnak levadászni? Egyrészt, valószínűtlennek tartom, hogy találnának bármit is, ugyanakkor, amilyen eszelősek, képesek lennének valamelyik védett állatot lepuffantani. Az erdő ezen része Nemzeti Parkként van nyilvántartva, és szigorúan tilos bármiben is kárt tenni. Természetbarátként szeretném elkerülni, hogy bármelyik szegény állat a fanatizmus oltárán végezze, továbbá jó lenne az emberek, köztük pár kollégám fejébe némi értelmet verni, még mielőtt hülyeséget csinálnak, és akkora bírságot varrnak a nyakukba, hogy annak láttán majd csak pislognak, mint pocok a lisztben.
Igazi jótét lélek vagyok.
Elkezdtem lassítani, már hallottam a többiek csörtetését, ahogy semmire se figyelve gázolnak át mindenen. Odakúsztam egy széles törzsű tölgyfához, és a takarásából próbáltam kisandítani a terepre. Végül is, azt sem szerettem volna, ha engem lőnek le.
Hirtelen valami nagy, fehér dolog süvített el szinte az orrom hegye előtt.
- Arra ment! – kiáltotta valaki.
- Utána! Meg fog lógni!
A szemeimet forgattam ezek hallatán. Leguggoltam, és kerestem pár nagy követ, amikkel elég nagy zajt tudok csapni. Találtam is kettőt-hármat, azokat nyomban el is hajítottam a másik irányba, hogy megzavarjam az önjelölt trófeagyűjtőket. A fél csapat be is vette, a másik irányba rohanva követték a nagy semmit. Majd sikítozni kezdtek.
- Medveee! Úristen, egy óriási medve!
- SEGÍTSÉG!
- Meg fogunk halni, meg fogunk halni, meg fogunk... HALNI!
Nehéz test caplatása hallatszódott. A szívem a torkomban dobogott, meg sem mertem mozdulni, mert én legalább eddig rejtve voltam.
Bwröööááá! Bróóuuw!
A grizzly bömbölése a dobhártyámat szaggatta. Egy helyben állva remegtem, mint akit rezgő fokozatra állítottak, de megnyikkanni nem lettem volna képes.
- El az útból! Hasra! Ne mozduljatok, és ne legyetek az utamban! Majd én elintézem. – Igencsak magabiztosnak tűnt ez a valaki, és reméltem, hogy tényleg tudja, mit csinál. A medve tovább üvöltött, a zsigereimben éreztem, hogy támadni készül. Hallottam, ahogy nekiindul, vártam a kezdődő vérfürdőt, de egy nagy dörrenés hasított a levegőbe, aztán minden megállt. A hangok, a légmozgás, az élet. Egy percre átmentünk némafilmbe, aztán ahogy újra feltekerték a rádiót, már csak az üdvrivalgás maradt.
- Köszönöm, köszönöm! – sírta egy nő.
- Apám! Nem semmi vagy ember.
- Vigyük el a trófeát!
- Igen! – harsogták többen.
- Legyen hát. – újra az ismeretlen hangja, aztán hosszas motoszkálás, nyögdécselés, és pár végtelennek tűnő perc múltán énekelve elhúzták a csíkot.
Végre újra képes voltam oxigént tömködni a tüdőmbe. A földre csúsztam, átkaroltam a térdemet, és csak a légzésre koncentráltam. Ki-be. Ki-be.
- Idióták – mormoltam az orrom alatt. Pont ezt akartam elkerülni. Ezek a hülyék megöltek egy védett állatot, egy medvét, és ha ez kiderül - márpedig ki fog -, akkor kurvára nagy bajba kerülnek. – Én megpróbáltam. Senki nem mondhatja, hogy nem próbáltam meg megakadályozni őket. De legalább vége. És az egyszarvút is elfelejtették.
Feltápászkodtam, amennyire tudtam, leporoltam magam, kivettem a leveleket a hajamból, ujjaimmal átfésültem a tincseimet, aztán útnak indultam én is hazafelé. Lassan sétáltam, már nem volt okom rohanni. Az izmaim kicsit sajogtak, de tűrhetőnek ítéltem a fájdalmat. Csak szép komótosan baktattam vissza az ösvényen, míg különös neszezésre nem lettem figyelmes.
Oldalra kaptam a fejem, kerestem a hang forrását. És megint hallottam. Fájdalmas nyögés, nyöszörgés, mintha valahogyan visszhangozna. Sétáltam tovább abba az irányba, mikor találtam pár sűrűn álló fát és bokrot. Valahonnan mögüllük jött a zaj. Nagy levegőt véve átfurakodtam a növények közt és teljes sötétségben találtam magam. Rémülten pislogtam, míg el nem kezdtek a dolgok körvonazalódni előttem. Egy dohos barlangba jutottam, de a szemem lassan kezdett hozzászokni a sötéthez. Sőt, rájöttem, hogy kintről besüt a nap annyira, hogy adjon egy csekély világosságot.
- Aah. – keserves sóhaj.
Hunyorogtam, valahol előttem kellett lennie valaminek. Vagy valakinek. Az állatok végül is nem szoktak nyögdécselni. Talán az egyik buggyant lesz az.
- Hahó! – kiáltottam.
Tőlem pár méterre egy világos alak felugrott, és beljebb rohant. Így már nem igazán láttam, csak sejtettem, hogy merre lehet. Léptem egyet előre.
- Ne! – férfihangnak tűnt, de olyan könnyű, finoman dallamos volt, hogy már szinte azt hittem, inkább nőtől származik. Léptem még egyet, mire újra rámkiáltott, és megbizonyosodhattam afelől, hogy tényleg férfi. A hangja valahogy ártatlanságot, jóságot sugallt.
Megráztam a fejem. Miket képzelek? Kinek lenne ilyen orgánuma egyáltalán. Tuti sokkot kaptam korábban, és csak azért érzem így.
Megembereltem magam, és betrappoltam a barlang közepébe. Előre nyújtottam a karom, hogy ne menjek neki semminek se, de az ujjaimmal nem érintettem semmilyen puha testet, se kemény falat. Hirtelen egy kéz ragadta meg a csuklómat, és beljebb rántott. Meleg, meztelen mellkas simult a hátamnak, én meg tuti sikítottam volna, ha a férfi tenyere nem fedi le a számat.
- Kértelek, hogy ne gyere ide. – Ártatlanság, még mindig. Szóval nem hallucinálok, a csávónak tényleg ilyen mennyei hangja van.
- Hmpf – próbáltam volna valamit válaszolni, de persze nem ment. Végül levette rólam a kezét. – Engedj el! Én csak segíteni akartam.
- Segíteni?
- Igen. A nyögések odaintről... Úgy hangzott, mintha valakinek fájdalmai lennének. Utána akartam nézni, és ha tudok, segíteni. – válaszoltam.
Percekig csak csendben álltunk, a saját lélegzésünket hallgatva.
- Tudsz... sebet összevarrni? – tétován, halkan kérdezett.
Belegondoltam. Tudok varrni, és nem leszek rosszul a vér látványától. Csak összpontosítanom kell, és akkor szerintem meg tudom csinálni.
- Azt hiszem... Azt hiszem, igen, de nem itt. Nincs nálam hozzá eszköz.
- Ha adnék neked. Akkor menne?
- Igen – bólintottam, bár háttal álltam neki – Akkor meg tudom csinálni. Nem ígérem, hogy heg nem marad utána, de megteszem, amit tudok. Már amennyiben nem egy levágott végtagot kell visszavarrnom, mert annyira jó azért nem vagyok. – valahogy éreztem, hogy belemosolyog a hajamba. Ettől egy kicsit megnyugodtam. Elöntött a biztonság érzete.
- Rendben. De el kell jönnöd hozzám. Annyira nincs messze, viszont...
- Viszont? – fordultam volna hátra, de erősen tartott. Inkább nem próbálkoztam tovább.
- Meztelen vagyok.
- Szerinted nem érzem? A mellkasod és a khmm, szóval a lentebbi részeid is eléggé hozzám vannak simulva... Ha már itt tartunk, örülnék, ha elengednél, mert ez az egyoldalú testtapi nem igazán az én kenyerem. – Lassan engedett el, óvatosan, mintha félne, hogy megpördülök, és rávetem magam. De nyugton maradtam. – Köszönöm.
- Még nem vagy túl a nehezén.
- Hogy mi? Hogy érted ezt? – és most tényleg körbefordultam, de úgy ugrott egyet hátra, mintha rugók lennének a talpára szerelve. Megint nem láttam semmit. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg zavarban van a meztelensége miatt. – Basszus, de tapintatlan vagyok. Sajnálom. Én... Nem akartalak kukkolni. – gyorsan előre fordultam, és elindultam a kijárat fele. Már a barlang és a bozótos előtt álltam, mire füleimmel felfogtam a finom neszeket, lépteinek közeledését. – Indulhatunk?
- Hátra fogsz fordulni? – kérdezte félénken.
- Szeretnéd? – mosolyogtam, bár nem láthatta.
- Nem tudom. Előbb-utóbb úgyis látni fogsz. Csak nem akarlak megijeszteni. Vagy inkább... – hosszú hallgatás – Nem szeretném, hogy te is úgy nézz rám, mint azok az emberek.
Azok? Kik? Mivan? A vadászokra gondol?
- Ha a felfegyverzett csürhére gondolsz, én meg akartam őket állítani. Nem akartam, hogy magukban, vagy bármilyen élőlényben kárt tegyenek. – mondtam, majd vettem egy mély lélegzetet – De szegény medvét így sem tudtam megvédeni.
Valahogyan mérhetetlen gyász kerített hatalmába, fuldokoltam, nem találtam a kiutat, és megkésve jöttem rá, hogy ez az érzés nem is belőlem, hanem a hátam mögül jön. Mi a pokol. Miért érzek olyat, amit nem is kéne? Aztán abbamaradt.
- A barátom volt – mondta szomorúan. Még mindig ártatlanság sugárzott belőle, de most már sírhatnékom is támadt a hangjától. Ismétlem, mi a pokol.
- A medve? – nyeltem egyet – Részvétem. Én is sajnálom, de azért örülök, hogy nem kezdett tömegmészárlásba, és ölte meg az ismerőseimet.
- Helyette ők ölték meg az enyémet – mordult fel.
Mit morog ez itt nekem?!
- Mi? Mi bajod? Mármint, miért rám haragszol, amikor én próbáltam az egészet megakadályozni. Tragédia, az igaz, de már nem lehet rajta változtatni.
- Igazad van – sóhajtott fel. A kín eltűnt a hangjából, de még mindig nem olyan volt, mint legelőször. Valahogy... megilletődöttnek tűnt. – Fordulj meg. Szeretném, ha látnál.
Ó igen. A pucér pasi mutogatni akarja magát.
- Biztos vagy benne? Nem akarnál inkább előbb valami ruhaszerűséget keresni? Vagy egy zsákot? Egy nagy levelet? Talán valahol van itt egy fügefa...
- Csak fordulj meg, amíg még van bátorságom megmutatni neked magam. – keserűnek hangzott. Talán van valami testi hibája, amit szégyell?
- Oké miszter. Akkor háromra. Egy... kettő... Három!
Csukott szemmel fordultam meg, és kellett pár pillanat míg lelkiekben felkészítettem magam arra, hogy kinyissam a pilláimat. Aztán megtettem. És csak bámultam ki a fejemből.
Nem azért, mert az angyalhangú férfinak nyálcsorgatóan izmos teste volt, makulátlan, szeplőtelen olívaszín bőrrel bevonva, hisz még csak arra sem tudtam rávenni magam, hogy megskubizzam a bicepszeit. Nem is azért, mert vállig érő, enyhén hullámos haja körülbelül tejfölszőkének, ha nem egyenesen fehérnek tűnt a fényben. Nem is azért, mert nagyon halvány, világoskék szemei úgy csillogtak a nap sugarainak tüzében, mintha áttetsző üvegből lennének. Sokkal inkább azért, mert hihetetlenül jóképű, markáns arcának finoman görbülő homlokán egy örvénylő, gyöngyházfényű ovális valami volt látható.
Minél tovább néztem, annál szürreálisabbnak éreztem az egészet. Szinte viszketett az ujjbegyem, hogy megérinthessem, de agyam leghátsó szeglete azt harsogta, hogy nem kéne. Az egyik pillanatban még mézszerűen ragacsosnak tűnt, a következőben meg mintha egy ékkő lenne. Egyszerűen, se azt nem tudtam eldönteni, hogy milyen fura anyagból lehet, se azt, hogy milyen a halmazállapota.
Selymesen folyékony, mint egy tusfürdő? Esetleg olyan lenne, mint a borostyánkő? Ki tudja, talán mindjárt elpárolog...
Ökölbe szorítottam a kezem, nagy nehezen az oldalam mellett tartva.
Úgy éreztem magam, mintha én lennék az a guppi, aki most szembesül a vécékagylóval. Szédültem, értetlenül meresztettem a szemeimet, azon tépelődve, hogy valamikor valaki biztosan mondta nekem, hogy találkozhatok ilyesmivel, csak épp nem hittem el, hogy komolyan megtörténhet.
Ágyő világ. Ágyó józanész.
Megyek és lehúzom magam a klotyón.
A végére még egy kép, hogy nagyjából el lehessen képzelni az én ifritemet.
'Ő' lenne az, akit alapnak használtam, de a kép és a leírásom nem egyezik, ugyanis az én fejemben kicsivel másképp él a szörnyike... :D
